.:Wee blogja:.

Híreink

2012-01-26T17:56:00.000+01:00

Elkezdődött a Lélektestvér forgatása! :)
Bővebben itt: Első forgatási nap

Reklám - második felvonás

2012-01-18T22:25:00.002+01:00

Felkerült az Ördögi Lélektolvaj 9. fejezete, amit a következő link alatt olvashattok:
http://ordogilelektolvaj.blogspot.com/2012/01/9-fejezet-reszlet.html

Jó szórakozást :)

Szavazás

2012-01-18T15:09:00.000+01:00

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért a jobb oldali menűsorban létrehoztam egy kis közvélemény kutatást :)

A reklám helye

2012-01-18T14:55:00.004+01:00

Ha érdekel benneteket egy jó kis angyalos történet, látogassátok meg a Lélektestvér facebook oldalát, az alábbi linken:
http://www.facebook.com/#!/pages/L%C3%A9lektestv%C3%A9r/139725439455775

:))

Jim Butcher - Pusztító vihar (Dresden akták)

2012-01-02T22:10:00.003+01:00

A történet:
Harry Dresden – Varázsló
Elveszett dolgok felkutatása.
Paranormális nyomozás.
Konzultáció. Tanácsadás. Méltányos árak.
Semmi szerelmi bájital,
feneketlen erszény, parti,
vagy egyéb szórakoztató tevékenység.

Harry Dresden a legjobb abban, amit csinál. Nos, valójában ő az egyetlen, aki ezt csinálja. Így amikor a chicagói rendőrség olyan üggyel találja szembe magát, ami felülmúlja az emberi képességeket és kreativitást, nála keresik a válaszokat. A hétköznapi élet tele van furcsa és mágikus dologgal, és többségük nem kedvez az embereknek. Itt jön a képbe Harry. Vegyünk egy varázslót, hogy elkapjunk egy… akármit.
Csak egy gond van. Valami finoman szólva is bűzlik. A rendőrség Harryt bízza meg egy hátborzongató kettős gyilkossági üggyel – melyet fekete mágiával követtek el – s ő pénzt lát a dologban. Azonban sötét varázslat mögött mindig sötét mágus áll. Akinek most Harry a célpontja. és innetől válik a hajsza… pusztítóvá.

Mágia. Könnyen halálos lehet.

Szerintem:

Most fejeztem be, és csak elégedetten mosolygok. Egyetlen mondat szaladt ki a számon, mikor becsuktam a könyvet: „Ez olyan jó volt!”

A Wizard kiadó elsőként megjelentetett könyve ez, és meg kell mondjam, ezt telibe találták! Nagyon remélem, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy a többi részét is kiadják majd a sorozatnak – van belőle még egy néhány.

Mikor anno elkezdtem nézni a The Dresden Files címen futó – mélységes bánatomra – csak pár epizódos sorozatot, nem is tudtam, hogy könyv alapján készült. Nagyon szerettem/szeretem a sorozatot, és úgy érzem, ezzel az első résszel most a könyvek is alaposan belopták magukat a szívembe.

Az azért feltűnt, ám, hogy a tévé sorozat milyen sok mindenben eltért az eredetitől… És talán ezért is mondom azt, hogy kár, hogy nem a könyveket olvastam előbb, mert így most minden szereplőt a film-verzióban képzelek el. A színészeket látom magam előtt, márpedig Harry figuráján kívül a sorozatban senki sem hasonlít könyv-béli önmagára.

Murphy például szőke és kék szemű… ami nem is baj, csak mikor meglátom a nevét, egyből a barnahajú, barnaszemű, sorozatbeli nyomozónő ugrik be… Hiába, ez van, majd ha már sok-sok-sok részt olvastam könyvekből, biztosan változni fog a helyzet. (Bobról és Morganről már ne is beszéljünk, de ez megint csak részletkérdés).

Másik furcsaság, hogy általában a férfi írók által írt történetekbe sosem tudom annyira beleélni magam, ennek ellenére már ez zsinórban a második olyan regény, amit pasi írt, és amit imádok.

Nagyon szerettem Butcher stílusát, ahogy Harry karakterét megformálta, a világ felépítését, ami olyan érzékletes és részletes, hogy alig várom, hogy még többet megtudhassak róla.

Bár elvileg a sorozat fejezetei egy-egy könyv alapján készültek, és látom is az itt-ott fellelhető történetvezetési hasonlóságot, meg néhány jelenetet, ami ismerős, mégis – mondanom sem kell – a könyvben minden teljesen másképpen zajlik, aminek örültem. Nem bánom, hogy különválik a kettő – szeretem a sorozatot, de azért egy könyvet olvasni mégis csak más.

Tetszett Murphy és Harry civódása – mondjuk, ezt a tényt már a sorozatban megalapozták nálam –; különösen vicces volt az a rész, mikor Bob nyúzta Dresdent, hogy ugyan készítsen már szerelmi bájitalt (lett ám gondja szegénynek ebből is, dögivel); tetszett Tütü, a falánk kis tündér; Suzant szívem szerint a hajánál fogva ráncigáltam volna kifelé, de ehhez hozzá kell tenni, hogy én nagyban Murphy-t támogatom. Imádtam Harry cinikus kis megjegyzéseit, a szarkasztikus kommentjeit…

Nem is nagyon sorolom tovább, jóformán a teljes könyvet kis pontokban tudnám szedni, de most nincs időm ennyit írni, mert holnap vizsgázom, és még tanulni is kellene ;)

Mindenesetre már nagyon várom a sorozat második kötetét, ami a Fool Moon – Bolond hold címet viseli. Remélem, minél hamarabb a kezembe foghatom!
Moly mércével: 5 csillag

Újdonság

2011-12-27T01:12:00.002+01:00

Nem kifejezetten tartom magam nagy kritikusnak - ó, kritizálni azt tudok, hogyne, véleményem is mindig van, de leírni általában nem nagyon szoktam.
Most úgy döntöttem, hogy azon kevés alkalmakkor, mikor egy könyvről hosszabb véleményt írok, megosztom veletek is :)
Így a baloldali menüsorban létrehoztam egy "Néhány kritikám" nevezetű fülecskét, ahol megtaláljátok az eddig véleményezett könyveimet :)

Richard Castle - Heat Wave (Hőhullám)

2011-12-26T23:15:00.008+01:00

A történet:

Egy New York-i ingatlanmágnás a magasból lezuhanva halálra zúzódik a járdán. Felesége, az irigyelt asszony kis híján él csak túl egy támadást. A pénzemberek és maffiózók, akiknek bőven lehetett okuk megölni a mágnást, bombabiztos alibit tudnak igazolni. Ekkor, a fojtogatóan perzselő hőhullám alatt újabb megdöbbentő gyilkosság történik, és a gazdagok rejtélyes világában még több mocskos titok tárul fel a nyomozás során. Olyan titkok kerülnek napvilágra, melyek halálosak lehetnek. Olyan titkok, melyek mélyen el voltak temetve a sötétség leple alatt, míg csak egy New York-i nyomozó fényt nem derített rájuk. A szenzációs regényíró, Richard Castle, a minden eladási rekordot megdöntött, népszerű Derrick Storm-regények szerzője ebben a könyvében mutatja be új hősét, a New York-i rendőrség gyilkossági nyomozóját, Nikki Heat-et. Az egyik legjobb gyilkossági nyomozócsoportot vezető kemény, szexi és vérprofi Heat szenvedélyesen keresi az igazságot. Szinte megoldhatatlan nehézségek elé állítják, amikor főnöke a nyakára ülteti a bulvármagazinok sztár-újságíróját, Jameson Rook-ot, aki a New York elitjéről írandó cikkéhez gyűjt anyagot. A Pulitzer-díjas Rook belevaló, és jóképű fickó, de Heat-nek nem csupán a férfi kotnyeleskedése és okoskodása okoz gondokat. Miközben közösen igyekeznek felgöngyölíteni az ingatlanmágnás meggyilkolásának rejtélyes ügyét, a nyomozónő rájön, hogy szembe kell néznie a kettejük között kipattant szikrával is….ami pedig forrón süt.

Szerintem:

Mikor megláttam, hogy meg fog jelenni, teljesen bezsongtam! Imádom a sorozatot, minden legális, és kevésbé legláis eszközzel, megszállottan követem nyomon Castle és Beckett kalandjait, és mikor felfedeztem, hogy a Könyvmolyképző kiadja a Hőhullámot, tudtam, hogy ez nekem KELL!
Tudni kell rólam, hogy nem igazán olvasok krimiket, a fantasy műfajban mozgok, de ez jelenleg a legkevésbé sem zavart! Mert a könyv tényleg olyan fantasztikus, mint ahogy azt a sorozatban is állítják! Jó, lehet, hogy elfogult vagyok, és cseppet sem szemlélem objektívan a dolgokat, de neeeem érdekeeel! :D
Imádtam!
Nagyon-nagyon imádtam – mintha csak egy Castle részt néztem volna, és bevallom, már azt is vártam, mikor jön végre össze Nikki és Rook (ha már egyszer a sorozatban négy évada ezen szívom a fogam). Ennyi nekem is járt, kérem szépen! :D – Bár azért az leszögezném, hogy a sorozatban mindenki azon pusmogott, mekkora hatalmas szexjelenet van benne… Hát, akkora azért nincs, nem mintha különösebben hiányoltam volna belőle, ha ilyesmit akarok olvasni, lekapom a polcról Wardot.
A történet csavaros volt, tetszett a nyomozás, ahogy közben egymás vérét szívták – és ugyan viszonylag hamar rájöttem, ki lesz a gyilkos, nem zavart különösebben, mert azért még így is sikerült elbizonytalanodnom néha, hogy most akkor tényleg jól gondolom?
Igazából nem nagyon tudnék spoiler-mentesen írni róla, annyi azonban biztos, hogy aki szereti a Castle című sorozatot, imádni fogja a Hőhullámot! Engem kilóra megvett magának :)
Lehet, hogy nem a krimiirodalom csúcsa – amiben ugyan nem rendelkezem akkora tapasztalatokkal, mint a fantasy terén –, de engem teljes mértékben lekötött, és nagyonnagyonnagyon remélem, hogy a kiadó lesz olyan kedves, és kiadja a többi kötet is! :)))

Ja, és még valami: NÉZZEN MINDENKI CASTLE-t! (Aztán olvassátok el a Hőhullámot!) :D

Molyos mércével: 5 csillag :))

Catherine Fisher - Incarceron

2011-12-11T22:05:00.005+01:00

A történet:

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.
Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.
Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa – úgy tűnik – megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.
Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Kritika:

Azt kell mondjam: Igen! Végre! Végre egy olyan könyv, ami nem csak kívülről szép, a kötése kifogástalan, még a tartalma is tökéletes!

Először is nagyon jó volt kézbe venni az Incarceront! Igényes, gyönyörű, öröm ránézni. Ugyan nem szokásom a borító alapján könyveket megítélni, de ez akkor is... hű :)

Aztán elkezdtem olvasni. Már az elején lekötött a világ felépítése. Tetszett, hogy bár egy teljesen új világba csöppentünk, az írónő nem állt le oldalakon keresztül magyarázni a történetet, a szabályokat, a múltat. Minden közben derült ki - ráadásul a fejezetek elején lévő kis idézetek is nagyon jól elnavigálták az olvasót. Tetszett, hogy nem szájbarágósan mesélte el, mi is az Incarceron, miért él, milyen a felépítése - nem magyarázta, mit is jelent ez a vértestvéri viszony, az, hogy Odakint a Protokoll szerint élnek. A könyv első negyedében már csak azért is siettem az olvasással, hogy megtudjam, milyen szabályok érvényesek, hogyan épül fel a történet alapja. És meg kell mondjam, imádom, ahogy Fisher az egészet megcsinálta.

Olyan részletes, kidolgozott, mindenre odafigyel, és folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

Claudiát és Finnt megszerettem, bár talán a lány egy kissé szimpatikusabb karakter - önfejű, hajlíthatatlan és leleményes. Finn nekem időnként kicsit mulyának tűnt, aki azt sem tudja, kinek higgyen, és elég könnyen rángathatják dróton. Keirot helyenként alaposan megütöttem volna - a vége felé pedig már kifejezetten idegesített, ahogy a Sapient is - mindketten csak a saját céljaikkal törődtek, véletlen egybeesés volt, hogy ehhez szükségük volt Finnre. Attiát én simán kihagytam volna a sztoriból - egyedül talán az almás incidensnél éreztem úgy, hogy na, ő is letett valamit az asztalra.

A vége is nagyon ütősre sikeredett – és csak néhány oldallal a leleplezés előtt jöttem rá, miben is rejtőzik valójában az Incarceron, Fishernek sikerült úgy csavarni a dolgokat, hogy ne váljon kiszámíthatóvá. A titokzatos, legendabeli Sapphique is nagyon foglalkoztatott, bevallom, egy ideig azt hittem, kiderül majd, hogy Jared az.
Szóval, hogy a dicséretek végére érjek: remek könyv volt, régen volt a kezemben ilyen olvasmányos, jól felépített történet. És ami a fontos: SZERELMI SOKSZÖGEK NÉLKÜL is képes volt a helyemre szögezni, úgy, hogy a jövőben kibontakozó, ESETLEGES szerelmi szálat éppen csak egy leheletnyit csillantotta meg!

Gratulálok kedves Fisher néni – nagyon szép munka volt! :))

Moly-mércével: 5 csillag :))

Friss!

2011-11-10T14:36:00.000+01:00

Az Ördögi Lélektolvaj újabb részei:
8. fejezet (katt)

Friss!

2011-11-09T14:53:00.004+01:00

Gyorsan fel is dobtam a Lélektolvaj könyv következő részletét :)
7. fejezet (katt)

Elszámoltam tízig...

2011-11-09T14:39:00.000+01:00

Rendben, mára kellően lehiggadtam :)
Visszateszem a fejezeteket, nem akarok azokkal a kevesekkel kiszúrni, akik olvassák és szeretik a történetemet :)
Ráadásul nem éri meg - egyszerűen nem éri meg - ezen pörögni... Tegnap túlságosan hirtelen reagáltam, de ma már tisztábban látok.
Nem akartam balhét, egyszerűen csak kiakasztott a felfedezés, de ezt valahol bókként is értékelhetem :)

Új részlet!

2011-10-30T11:21:00.001+01:00

Felkerült az Ördögi Lélektolvaj-könyv újabb részlete :)
6. fejezet (katt)

Szellemlátó - 12. fejezet

2011-10-30T11:09:00.000+01:00

Szerencsére Josh gyorsan visszaért az orvossal, de az a pár perc is néma csendben telt el. Nem voltam hajlandó többé tudomást venni Jay-ről, ő meg úgy láthatta, hogy jobban jár, ha lakatot tesz a szájára. Fejlettek az életösztönei.

Garcia doki némi csodálkozással vette tudomásul, hogy máris el akarok menni, de azt azért még hozzá tette, hogy nyugodtabb lenne, ha a kórházban pihenném ki magam. Finoman elutasítottam a javaslatot, de azért biztosítottam róla, hogy innen egyenesen haza megyek és alszom egyet. Ezt már némi hümmögéssel ugyan, de elfogadta. Kioperálta a kezemből a kanült, és elment, hogy megírja a papírokat. Azt mondta, a nővérpultnál megvár, öltözzek fel nyugodtan, ő addig elintézi az adminisztrációt. Megköszöntem szépen, ahogy az jókislányéknál szokás, és a doktornő kilépett a szobából.

Az ölözésnél viszont némi problémába ütköztem, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy az összes cuccom csurom vér lett, ergo, használhatatlanná vált. Már éppen anyázni kezdtem volna, mikor Josh behozott egy zacskót, és a kezembe nyomta.

- Nathalie ruhái – mellékelt hozzá magyarázatot. Felmarkoltam a cuccokat és a zuhanyzóba vonultam.

- Nem is sejtettem, hogy ilyen előrelátó vagy – szóltam ki a résnyire nyitott ajtón.

- Nem is – felelte. – Nathalie vágta hozzám, mielőtt elindultam. Nekem eszembe sem jutott volna.

Miért is nem lep ez meg engem…

Nos, a ruhák többsége jó volt. Farmerből szerencsére épp egyezett a méretünk, de a melltartóba, vagy másfélszer belefértem volna, tehát azt kénytelen voltam ejteni, de szerencsére a fekete póló, és a sötétkék pulóver jótékonyan elfedte ezt a tényt. Az edzőcipőmet szerencsére viselhető állapotban találtam meg az ágyam lábánál. Csak itt-ott szennyezet néhány vércsepp. Apró örömök az életbe. Josh-t már nem találtam a szobában, mikor kiléptem a zuhanyzóból. Jay rám nézett, és pedig viszonoztam a pillantását. Így telt el némán néhány másodperc.

- Légy óvatos, ha a bátyád után mész – szólalt meg végül, és már megint azt a furcsán beazonosíthatatlan érzelmet láttam a szemében, mint amit bent a kihallgatóban. Csak megcsóváltam a fejem, és felsóhajtottam.

- Vigyázz magadra – feleltem végül, és rácsuktam az ajtót.

Mardosott a bűntudat, hogy csak úgy itt hagyom, mert volt egy olyan biztos gyanúm, hogy Victor nem sokára eljön érte. És akkor már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy darabokra cincálja a srácot. Meggyőződésem volt, hogy ma nem adott bele mindent, mert elszámolta magát. Nem gondolta, hogy a rendőrök felveszik vele a kesztyűt. Legközelebb már nem lesz ilyen kíméletes. Nem lett volna szabad, hogy érdekeljen a sorsa, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egyszerűen csak magára hagyom. Megráztam a fejem. Most csak Chrisre szabad koncentrálnom, nem érek én rá Teréz anyát játszani. Amúgy sem áll jól nekem a szerep.

Lelkiismereti dagonyámból Josh rángatott ki. Mellém lépett, és határozottan a nővérpult irányába terelt.

- Húzzunk el innen – jelentette ki. – A srácért úgy sem tehetsz semmit.

Felsóhajtottam. Talán igaza van.

Dr. Garcia már várt ránk. Aláíratta velem a papírt, és megígértette velem, hogy három nap múlva visszajövök, hogy megnézze, hogyan gyógyul a seb, és ha minden rendben megy, a varratokat öt napon belül ki is lehet szedni. Lelkiismeretesen bólogattam, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy öt nap múlva, én már jó eséllyel csak a hullaházat jövök vissza meglátogatni. Elköszöntünk, és kiléptünk a fotocellás üvegajtón. Odakint már szinte teljesen sötét volt, a lámpák már mind égtek. Jó pár órát aludhattam a nyugtatók hatása alatt. Hogy a fene esne belé, egy csomó időt elvesztegettünk!

Legnagyobb meglepetésemre a saját kocsimat pillantottam meg a parkoló autók hosszú sorában. Ez meg hogy került ide? Előzetes emlékeim szerint, ezzel mentünk a rendőrségre, onnan pedig már a mentő furikázott.

- Mit keres itt a kocsim? – kérdeztem, miközben Josh kikódolta az ajtókat, én meg beültem az anyósülésre. Frissen fércelt kezekkel nem épp a legegészségesebb a kormányt tekergetni.

- Ha jól emlékszem, Philip hozta ide – felelte, miközben beizzította a motort, és óvatosan kifarolt a forgalomba.

- Akkor ő most hol van? – értetlenkedtem.

- Az én kocsimmal ment el, hogy segítsen keresni a bátyádat – magyarázkodott, és a következő lámpánál balra fordult. Kezdett gyanússá válni az útirányunk. Az autópálya felhajtója nem erre van.

- Hová megyünk? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Hozzád. Haza viszlek – jelentette ki, nyugodt, határozott hangon. Na azt már nem!

- Dehogy viszel! – ráztam meg a fejem lendületesen. – Segítenünk kell Chris-nek!

- Segítünk is, de előbb ki kell találni, hogyan is akarjuk csinálni.

- Nem kell ezen semmit kitalálni – háborogtam. Hát nem érti meg, hogy most nincs időnk kupaktanácsokat tartani? Chris-nek minden perc számíthat, nem érünk rá tervezgetni!

- Figyelj – szólt rám ingerülten, miközben befordultunk az utcámba – te is tudod, hogy nem roboghatunk oda kamikáze, hogy ketten tandemben mészároljunk le egy egész vérfarkas falkát. Ez így nem megy!

Vitatkozni akartam vele, mert nem voltam hajlandó megérteni miről beszél. Ki fogunk futni az időből! Pedig valahol, legbelül tudtam, hogy igaza van. Ketten esélyünk sem lenne ellenük. Mégis, legszívesebben azonnal odarohantam volna, hogy megmentsem Christiant.

Leparkoltunk, Josh leállította a motort és a kocsi sötétségbe borult.

- Ha most odamegyünk, csak azt érjük, el hogy megölnek minket. Victor nem Christ akarja megölni, hanem téged – felém fordult, de én nem voltam hajlandó ránézni. Igaza volt, mindenben igaza volt, de egyszerűen nem akartam elfogadni, amit mond. – Szerintem, amíg nem oda nem mész, Chris relatíve biztonságban van.

Gúnyosan felhorkantam. Mégis mennyire lehetne biztonságban tucatnyi ellenséges vérfarkas között?

- Oké, – emelte fel Josh megadóan a kezét – de megölni nem fogják.

Hát ettől nem kifejezetten nyugodtam meg, mit ne mondjak. Kilöktem az ajtót, kiszálltam, és dühöngve felkocogtam a lépcsőn. Jó, abban tényleg igazat kellett adnom neki, hogy ha csak úgy odacsörtetek, biztosan meg fognak ölni. De akkor fogalmam sem volt, mi mást tehetnénk. A lényeg szempontjából teljesen mindegy, hogy ketten megyünk oda, vagy öten. Ha csak nincs elsöprő erőfölényünk, megesznek minket reggelire. És nekünk mindenünk volt, csak éppen elsöprő erőfölényünk nem. Nagyot csaptam a lift hívógombjára és mire kinyílt az ajtó, Josh is megérkezett.

- Meg fogjuk keresni a bátyádat, csak egy kis időt kérek, oké? – szólalt meg, mikor kiszálltunk a negyediken, és én a zárba illesztettem a kulcsot.

- Persze – sóhajtottam, beléptem a lakásba és egy kicsit máris jobban éreztem magam. Lerúgtam a cipőmet, zokniban becsattogtam a nappaliba és lehuppantam a kanapéra. Lehunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, mikor éreztem, hogy megmozdul a matrac.

- És van valami ötleted? – kérdeztem rövid hallgatás után.

- Első nekifutásból azt mondanám, szóljunk be a nővéremnek. Nem ártana neki is tudni a részleteket – felelte, én meg csak bólintottam. Ebben volt logika. – Aztán értesíthetnénk Collinst is.

Azt hiszem, első megdöbbenésemben kis híján kiestem a saját számon, de aztán végig gondoltam és rá kellett jönnöm, hogy nem is mond hülyeséget. Nem árthat, ha a rendőrség is képben van. Azzal csak a mi esélyeink nőhetnek. Erről viszont eszembe jutott, amit Jay mondott. Hogy Victor Jessica Jacksont is el akarja tenni láb alól. Valójában nem voltam benne biztos, hogy a délutáni balhé után még újra próbálkoznának, legalább is a mai nap, de nem bocsátottam volna meg magamnak, ha holnap reggel azt hallom vissza a hírekben, hogy meggyilkolták, mikor tudtam volna tenni ellene valamit. Nem terveztem, hogy elmegyek érte, és megmentem. Na nem, azt azért nem. De felhívhatom Collinst, hogy rendeljen ki neki rendőri védelmet.

- Mi jutott eszedbe? – kérdezte Josh, én meg felálltam a kanapéról és a halóba mentem a telefonért.

- Mindjárt elmesélem, csak előbb telefonálnom kell egyet – szóltam vissza, és megnyomtam a visszahívó gombját. Collins három csengés után vette fel.

- Tyron Collins.

- Itt meg Faith Donovan.

Egy pillanatnyi csend a vonal túlsó végén. Valószínűleg éppen azon morfondírozhatott, miért ilyen kegyetlen hozzá a sors, hogy már megint velem kell beszélnie.

- Miben segíthetek, Ms. Donovan? – kérdezte, szokatlanul készséges stílusban.

- Jay Lyons szerint Jessica Jacksont ugyan azok a vérfarkasok készülnek megölni, akik délután a rendőrségre is betörtek – feleltem mindenféle bevezető nélkül. Csak egyenesen bele a közepébe.

- Jessica Jacksont? – kérdezett vissza – Mármint az újságírót?

- Igen őt.

- És miért tennének ilyet?

- Jessica hónapok óta információkat gyűjt róluk, és ha minden igaz, valamikor a közeljövőben tervezi nyilvánosságra hozni a cikket. – Josh megjelent az ajtóban, és karba font kézzel, a félfának támaszkodva hallgatózott.

- Remek – sóhajtott fel Collins a vonal túlsó végén – Kirendelek néhány járőr kocsit a háza elé.

- Kösz nyomozó.

- Van már valami hír a bátyjáról? – kérdezte, és mintha némi bűntudat ütött volna át a hangján. Megáll az ész!

- Többek között emiatt is kerestem – mondtam ki, rövid bizonytalankodás után. Ha lúd, legyen kövér, nem igaz? – Úgy tudjuk, hogy az autópálya melletti lakótelepen tartják fogva.

- Mégis kik?

- Na vajon? – direkt húzza az agyamat? – A mi kedves vérfarkas barátaink az őrsről.

- De hát a bátyja is vérfarkas – felelte értetlenül – Miért tartanák fogva, ha egyszer közéjük tartozik?

Mély levegőt vettem, és nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek üvöltözni vele. Hogyan is gondolhattam, hogy majd pont ő fog segíteni? Zsigerileg gyűlöli a bátyámat, engem, meg ha lehet még jobban. Hogyan is láthatná a különbséget! Collins csak egy korlátolt seggfej, aki nem lát tovább az orránál, mert szerinte minden fekete, meg fehér. Nem is tudom, mi üthetett belém, hogy éppen hozzá forduljak segítségért.

- Tudja mit nyomozó? – préseltem ki fogcsikorgatva – Inkább hagyjuk, megoldom egyedül is – azzal kinyomtam a telefont, mielőtt bármit is válaszolhatott volna.

Visszatettem a készüléket a szekrényre, és a két kezembe temettem az arcom. Hogy a fene essen bele! Elfogott a kétségbeesés. Nincs senki, aki segíteni tudna, nem tehetek semmit, hogy segítsek Chris-nek, és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ilyen tehetetlen vagyok, miközben egyre csak peregnek az órák, és ki tudja, Christian egyáltalán él-e még.

A matrac megnyikordult, ahogy Josh is leült az ágyra. Ahogy megszólalt, a hangja sokkal közelebbről érkezett, mint számítottam rá.

- Figyelj, ha nem találunk más megoldást, elmegyek veled és segítek, ahogy csak tudok, de előbb várjuk meg, ki tud-e deríteni valamit Nathalie.

Csak bólogattam, mert féltem, hogyha megszólalok, sírni kezdek. Sírni pedig nem akartam, főleg előtte nem. Nem omolhatok össze, éppen most. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Pedig valahol vágytam arra, hogy valaki átöleljen, és megvigasztaljon, mint egy kisgyereket. Suttogva azt hazudja, hogy minden rendben lesz. De már nem voltam kisgyerek, és a hazugságok úgy sem értek volna semmit. Mert nem lesz rendben, semmi se lesz rendben. Chris csak rám számíthat, nem hagyhatom cserben.

Valakinek a kezét éreztem a vállamon, és az illető kizárásos alapon csak Josh lehetett.

- Hé, ne add fel – szólalt meg halkan és megsimogatta a hátamat. – Meg fogjuk oldani.

Keserűen felnevettem, és felnéztem a tenyeremből.

- Ezt még te sem hiszed el.

Szomorkásan elmosolyodott, és magához húzott. A vállára hajtottam a fejem, és minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy elsírjam magam. Mély levegőt vettem, és nagyon-nagyon lassan kifújtam. Nem bőgök, nem bőgök, nem bőgök. A szemeimet olyan nagyra nyitottam, hogy valószínűleg már elérték egy sztenderd levesestányér méretét. Már éppen sikerült, úgy ahogy visszanyeldekelnem a könnyeimet, mikor Josh alig hallhatóan a fülembe súgta:

- Sírj csak, nem szégyen az.

Kész, végem volt. Soha nem szoktam idegenek előtt sírni, de most megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim, a vállam némán rázkódott a zokogástól. Josh nem szólt semmit, csak folyamatosan simogatta a hátamat. Nem hazudta, hogy minden rendben lesz, de valamiért egy pillanatra mégis elhittem. A vállába fúrtam a fejem, ő meg csak még szorosabban ölelt. Nem kellettek vigasztaló szavak. Már az is bőven elég volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok valakire.

Megcsörrent a telefon, én pedig összerezzentem. Á, egy kicsit sem vagyok ideggóc. Kibontakoztam Josh karjaiból, és szipogva elmázoltam a könnyeimet. Már a telefonért nyúltam, mikor Josh megelőzött.

- Hagyd csak, majd én.

Nem vitáztam. Jelenpillanatban valószínűleg még egy tök süketnek is leesett volna, hogy éppen bőgtem. Az meg kinek hiányzik? Felvette a telefont, és beleszólt:

- Faith Donovan lakása – aztán meglepett arccal felém fordult. – Itt van, máris adom – másik kezével letakarta a kagylót és úgy suttogta – Collins az.

Mi a fene? Nagy levegőt vettem, megtöröltem az arcom, és nyújtottam a kezem a kagylóért.

- Mit akar még nyomozó? – szóltam bele, teljesen szilárd hangon, mintha nem is bőgtem volna szét a fejem néhány perccel ezelőtt. Egy-null ide.

- Segítek megtalálni a bátyját – jelentette be, mindenféle felvezetés nélkül, nekem meg elkerekedett a szemem.

- Az imént teljesen egyértelművé tette, mi a véleménye a testvéremről – feleltem ridegen. – Nem kell a segítsége.

- Faith, ne legyen már gyerekes. Tudja, hogy segítség nélkül nem fog menni.

Tudtam. Pontosan tudtam, hogy a fene egye meg!

- Jó – morogtam kelletlenül. – Van valami terve is?

Naná, hogy volt. Nem ő lett volna, ha nincs előre gyártott haditerve minden eshetőségre. Valójában nem is tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy inkább elküldjem a jó édes anyukájába.

- Most el kell mennem Jessica Jackson házához, de utána magáért megyek, és ott megbeszélhetünk mindent. Addig értesítem a bevetési csoportot is, aztán bemegyünk az erdőbe.

Mit tehettem volna? Kénytelen voltam elfogadni az ajánlatát. Chris életét nem áldozhatom fel a sértett büszkeségem miatt.

- Rendben – feleltem végül. – Várni fogom. – Fejcsóválva tettem vissza a telefont az éjjeliszekrényre, aztán Josh-ra néztem. – Nem sokára idejön.

- Segíteni fog? – kerekedett el a szeme.

Megvontam a vállam.

- Úgy tűnik.

- Felhívom Nathaliet, hogy jöjjenek ide – felelte és felállt az ágyról. – Azt mondta, van valami ötlete.

Hát persze, Nathalienak mindig van valamilyen zseniális ötlete. Kár, hogy ezeknek a nagyszerű javaslatoknak eddig csak az árnyoldalát sikerült megtapasztalnom. De ajándék lónak ne nézd a fogát, tehát befogtam a pofám, és nem tettem megjegyzést. Biccentettem Joshnak, és még egy félmosolyt is sikerült megeresztenem.

- Az jó lenne. Kösz.

Visszamosolygott, előhúzta a zsebéből a mobilját, kisétált a nappaliba és behúzta maga után az ajtót.

Végigdőltem az ágyon és próbáltam tiszta fejjel gondolkozni. Égett a fejem, amiért az előbb Josh nyakában lógva kötöttem ki. Ennyire sosem szoktam elhagyni magam. Másrészről Collins hirtelen jött segítőkészsége is nyugtalanított. Félre értés ne essék, jobb volt, hogy lesz valaki, aki fedezze a hátunkat, de egyszerűen nem hittem el, hogy csupán a bűntudat motiválná. Lehet, hogy rosszindulatúnak tűnök, de akkor is ez az igazság.

Mit nem adtam volna érte, hogy Chris itt legyen… Olyan jó lett volna ezt az egészet meg nem történté tenni. Ráadásul Jay-t is magára hagytam a kórházban. Bűntudatom volt, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Ha újra döntenem kellett volna, nem mentem volna el csak úgy. Végül is a srác megmentette az életemet... De persze, ha ő nincs, ez az egész talán nem is történik meg. Ó, hogy francba is!

Halkan kopogtak az ajtón. Felültem és megdörzsöltem a szemem.

- Gyere csak.

Josh zsebre tette a telefonját, és az ajtólapjának támaszkodott.

- Nathalie és Philip fél órán belül itt lesznek. Állítólag hoznak magukkal még valakit, de Nathie nem hajlandó elárulni, hogy ki az – vállat vont. – Azt mondta, az illető talán segíthet.

Felsóhajtottam. Remek. Egy újabb meglepetés. Bármiben lefogadtam volna, hogy nem fog tetszeni Nathalie terve. Kíváncsi lettem, hogy ezúttal vajon mi a fenét találhatott ki már megint.

Fél óra múlva érnek ide… egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy éreztem, minden elvesztegetett perccel Chris számlájára pereg az idő.

- Minden rendben? – kérdezte Josh, tekintetét az arcomra függesztve.

Elhúztam a szám. Hát úgy nézek én ki, mint akivel minden rendben van?

- Persze – feleltem némi cinikus felhanggal. – Minden csodás.

- Bocs – sütötte le a szemét – Hülye kérdés volt.

Igen, az volt. De ezt felesleges lett volna az arcába vágnom. Ideges voltam, feszült, de attól nem leszek jobban, ha bunkón viselkedem vele. Csak annyival egyszerűbb lett volna rajta levezetni a feszültséget, mint magamban forrongani.

- Semmi baj – csóváltam meg a fejem. Feltápászkodtam az ágyról, és Josht kikerülve a konyhába csoszogtam, hogy kávét készítsek. Igazából már a koffein puszta gondolatára is rám tört az okádhatnék, de muszáj volt csinálnom valamit, azon kívül, hogy egyhelyben ülök, és a plafont bámulom. Le kellett foglalnom magam valamivel, legalább addig, amíg Philipék és Collins meg nem érkeznek.

Hallottam a hátam mögött Josh lépteit, ahogy utánam jött a konyhába.

- Kérsz kávét? – kérdeztem, miközben vizet öntöttem a kávéfőzőbe, és levettem a dobozt a polcról.

- Jó ötlet. – Majd némi hallgatás után csak megkérdezte: - Biztosan jól vagy?

Lehunytam a szemem egy pillanatra, és nagyot sóhajtottam. Nem szállhatnánk le végre a témáról? Úgy döntöttem, hogy bedobom az őszintét. Akkor talán leszáll rólam végre.

- Nem vagyok jól. Pocsékul vagyok, de nem érek rá hisztizni. Muszáj csinálnom magammal valamit, amíg a nővéredék ide nem érnek, úgyhogy légy szíves ne kérdezgesd folyton, hogy jól vagyok-e, mert csak annyit érsz el vele, hogy jól felbaszod az agyamat. – Mondókám vége cseppet ellenségesre sikerült, de nem kértem bocsánatot. Nem éreztem úgy, hogy lenne miért.

Felsóhajtott. Éreztem a tekintetét a hátamon. Tudtam, hogy engem néz, a pillantásától viszketni kezdett a lapockám. Legszívesebben rászóltam volna, hogy nem bámuljon már, de az már szerintem is bunkóság lett volna.

Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és egy konyharuhával nekiálltam letörölgetni, az amúgy is tökéletesen tiszta pultot. Egyszeriben valahogy kínossá vált a jelenléte, meg a közöttünk feszülő csend. Egy 10 perccel ezelőtt még megnyugtató volt, hogy itt van… most már csak baromi zavaró. Végül abbahagytam, a munkapad felesleges törölgetését, és visszafordultam Josh felé. Közelebb állt, mint számítottam rá. Alig egy karnyújtásnyira tőlem, és csak nézett rám, azokkal a gyönyörű, tengerzöld szemekkel. Összeszorult a gyomrom, de ennek most semmi köze nem volt az idegességhez. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy csak a reakciómra vár. Minden porcikám belefeszült, annyira szerettem volna közelebb menni hozzá, de elöntött a bűntudta, ahogy eszembe jutott Chris. Én most nem érek erre rá, nem tehetem ezt Christiannal. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és hosszan kifújtam a levegőt, aztán felnéztem, majd Josht kikerülve, gyors léptekkel a fürdőbe mentem és becsuktam az ajtót.

A mosdó fölött belebámultam a tükörbe. Olyan gyerekesen viselkedtem az előbb. De erre, most tényleg nem volt idő. Vonzódtam Josh-hoz, oké, ez mind szép és jó, és más körülmények között talán, nem is hagytam volna ott a konyhában. Sőt, biztosan nem hagytam volna ott, de most Chris volt a legfontosabb, és nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi elterelje a figyelmemet.

- Kész a kávé – hallottam Josh hangját. Összeszedtem magam, és visszamentem a konyhába.

Josh éppen két bögrét szedett elő a konyhaszekrényből. Nem fordult felém, mikor beléptem. A hátát figyeltem, ahogy kiöntötte a kávét, és levette a polcról a cukrot. Kínos volt a csend, és én már nem bírtam tovább.

- Figyelj – kezdtem – sajnálom, csak…

- Csak, te másképp gondold – vágott a szavamba, érzelemmentes, sőt szinte már erőltetetten kedélyes hangon. – Nem kell bocsánatod kérned. Megértem.

- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem. Már kezdett kicsit elegem lenni belőle, hogy csak a hátának magyarázok. – Csak egyszerűen rossz volt az időzítés. Ennek semmi köze hozzád. – Megmerevedett mozdulat közben. Letette a kiöntőt, és végre rám nézett. – Később ezt még befejezzük, de most Chris a legfontosabb – néztem a szemébe határozottan.

Egy pillanatig csodálkozva nézett vissza rám, aztán halványan elmosolyodott, de épp csak egy pillanatra, aztán már fordult is vissza a bögrékhez.

- Hogy iszod a kávét? – kérdezte könnyedén, és ez végre feloldotta a hangulatot.

- Sok tejjel és egy cukorral.

A kezembe adta a bögrét, de egy mosolyon kívül nem próbálkozott semmi mással, és ezt nagyra értékeltem. Visszamosolyogtam rá, és belekortyoltam az italba, de aztán letettem az asztalra. Jelenleg mindentől felfordult a gyomrom.

Olyan hirtelen szólalt meg a csengő, hogy összerezzentem. Az idegeim nem voltak valami fényes kondiban. Josh rám nézett, de nem szólt semmit, csak letette a bögréjét az enyém mellé, és kérés nélkül is kiment, hogy ajtót nyisson. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam összeszedni magam. Mély levegő be… és ki. Addig folytattam, amíg teljesen nyugodtnak nem éreztem magam. Most nem szabad összeomlanom. Most szükség van rám. Nem tudtam szavakra bontani az előszobából érkező beszéd moraját, de Nathalie és Philip hangszínét felismertem. Volt viszont velük még valaki, akinek nem volt ismerős a hangja.

Felsóhajtottam, és kiléptem az ajtón. Végül is ez az én lakásom, muszáj elődugnom az orromat.

- Sziasztok – köszöntem, miközben ők a kabátjaikat akasztották fel. Most már láttam, hogy az idegen hang egy fiatal nőtől érkezett, és mikor Philip arrébb lépett, azt hittem csak rosszul látok. A hosszú, barna hajú, kék szemű lány jól láthatóan már vagy a hatodik hónap végén járt. Mi a frászért hozott ide Nathalie egy terhes nőt?! Legszívesebben most azonnal közöltem volna velem, hogy vigye haza a csajt, mert nem vagyok hajlandó egy várandós anyát is beáldozni, de aztán inkább csomót kötöttem a nyelvemre, és betereltem őket a nappaliba. Majd később. Ha már kiderült, mit keres itt a lány, majd akkor leüvöltöm Nathalie fejét, de most haladjunk.

- Mit találtatok? – kérdeztem türelmetlenül, mikor már mindannyian a kanapén ültek, Josh pedig az egyik fotelben terpeszkedett. Én most nem tudtam volna egyhelyben megülni, úgyhogy inkább az ablakpárkánynak támaszkodtam.

- Először is, hadd mutassam be Sophie Dunnt – kezdte Nathalie, akinek még volt energiája udvariaskodásra pazarolni az időt. Nos, ő talán nagyon ráér, de nekem ehhez nincs türelmem. Azért odaléptem a lányhoz, kezet fogtam vele, és még egy semmitmondó bájmosolyt is sikerült a képemre erőltetni.

- Faith Donovan – mutatkoztam be én is, majd visszaléptem az ablakhoz. – Szóval, tudtok valami hasznosat? – tértem vissza eredeti kérdésemhez.

Nathalie rosszallóan összevonta a szemöldökét, de pislogás nélkül álltam a pillantását. Nem az anyám, és ő is igazán tudhatta, hogy fölösleges bájcsevelyre nincs most idő. Néhány másodpercig folyt csak a szempárbaj, végül aprót sóhajtott, és végre a lényegre tért.

- Nagyon sokat gondolkoztunk, hogy mégis hogyan lehetne a legjobb – pillantott Philip-re és Sophie-ra – Sophie azért is van itt, mert jobb, ha egy szakértő szájából hallod, hogy nincs más megoldás. – Csak kerülgette a forró kását. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet annyi rossz, hogy ilyen bevezetőt igényeljen.

- Nathalie, csak mond meg, jó? – kértem, olyan higgadtan, amennyire csak képes voltam rá.

Nagy levegőt vett és rám nézett.

- Lidércet kell idézned.

Épp jókor szólalt meg a csengő, mert így helyből, nem lett volna olyan szalonképes válaszom, amin nem sértődik vérig azonnal. Így is csak meredtem rá, aztán, mikor másodszor is csöngettek, ellöktem magam a párkánytól, és kimentem ajtót nyitni. Ezt mégis hogy a fenébe képzelte?! Én nem tudok lidércet idézni! Ami azt illeti, senki sem tud. Legalábbis én még sosem hallottam ilyenről, de még ha hallottam is volna, akkor se… És mégis, hogy segíthetne egy lidérc abban, hogy kiszabadítsuk Christiant? Ez annyira abszurdnak hangzott. Pedig szellemes kérdésekben meglehetősen nyitott voltam, de ez volt az a helyzet, mikor kapásból rávágtam, hogy lehetetlen. Egyszerűen metafizikai képtelenség!

Fejcsóválva fordítottam el kulcsot a zárban, és szinte meglepődtem, mikor Collins pillantottam meg a küszöbön. Néhány pillanatra el is felejtett, hogy ő is idejön. Lassan már többen nem fogunk elférni a lakásban. Szabályosan teltház lesz.

- Hello nyomozó – léptem arrébb, hogy elférjen mellettem.

Körbenézett és felakasztotta a kabátját.

- Vérfarkas tetemek nélkül szokatlanul tágas az előszoba – jegyezte meg, mire elhúztam a szám. Csak néhány napja történt, de mintha ezer éve lett volna, hogy megmentett engem és a bátyámat. Na igen. Azóta elég rendesen felgyorsultak az események.

Nem voltam hajlandó válaszolni a kis megjegyzésére, mert lehet, hogy valami olyasmit találtam volna mondani, ami egyáltalán nem lendítette volna előre az együttműködést. Márpedig most szükség volt az ő segítségére is.

Visszamentem a nappaliba, Collins pedig követett. Mikor meglátta a benti tömeget, jól hallhatóan felmordult. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy ennyi civillel kell majd együtt dolgoznia, de nem igazán tudott meghatni a nyomora. Bár kezdtem én is kétségbe vonni, hogy Nathalie-ék valóban tudnának segíteni. Mielőtt még kimentem ajtót nyitni, valahol ott tartottunk, hogy nekem lidércet kellene idéznem. Reméltem, hogy átgondolta a dolgokat, amíg kint voltam, és belátta, hogy mekkora baromságot is mondott tulajdonképpen. De ahogy az arcába néztem, nem úgy tűnt, mintha az utóbbi néhány percben megváltoztatta volna az elképzelését.

- Gondolom, Philipéket nem kell bemutatni – néztem körbe kedélyes társaságunkon – Ő pedig Sophie Dunn – intettem a terhes lány felé. Collins összevonta a szemöldökét, de aztán magába fojtotta kétkedéseit, és biccentett, majd a falnak támaszkodott, és részéről nem volt hajlandó belefolyni a beszélgetés további menetébe. Ha neki jó, nekem is.

- Faith, tudom, hogy amit mondtam, egy kicsit meredek… - folytatta volna Nathalie, mintha mi sem történt volna, de a szavába vágtam.

- Egy kicsit? – kérdeztem vissza hihetetlenkedve – Azt mondod, egy kicsit? Tisztában vagy vele, hogy amit mondasz, az egyszerűen képtelenség?

- Nem az – jelentette ki határozottan, mintha legalábbis azt mondaná, hogy ő napi rendszerességgel szokott lidércidézést végigmozizni. Agyam elszáll.

- De igen! – bólintottam határozottan.

Felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Sophie.

A lány eddig csendesen ült. Most Nathalira nézett, a nő biccentett neki, mire rám emelte a tekintetét, és nagyon komoly hangon megszólalt.

- Én már idéztem lidércet – jelentette be, én meg kis híján kiestem a számon. Rábámultam, és nem értettem, hogy nem vehettem észre rajta, hogy ő is szellemidéző. Kezdenek megbolondulni az érzékelőim. Nagyon fusztrált, hogy nem láttam rajta már az első pillanatban.

Amint egy kicsit sikerült magamhoz térnem az első megdöbbenésből, összeszedtem magam, és vállat vontam:

- Remek. Akkor nem is kellek én ide.

- Én nem idézhetek lidércet – rázta a fejét Sophie, belőlem meg azonnal előbújt a szkeptikus. Karba fontam a kezem, és a képemre volt írva, hogy egy szavát sem hiszem.

- És miért nem?

- Amíg a kicsi meg nem születik – végig simított domborodó pocakján – addig nem idézhetek, és nem űzhetek semmit, különben előfordulhat, hogy a kelleténél hamarabb indul be a szülés – bocsánatkérően elmosolyodott – Nem kockáztathatok.

Ezt meg is tudtam érteni. Én sem akarnám veszélybe sodorni a gyerekemet. Az már más kérdés, hogy a gyerekvállalás puszta gondolatára is kivert a víz. Na nem! Az anyaság nem az én sportom!

- Már meg ne sértődj, de akkor miért vagy itt? – ezt talán barátságosabban is kiböffenthettem volna, de az idő vészesen fogyott. Szinte percenként pillantottam a falon függő órára, és úgy tűnt, mintha egyre csak gyorsabban és gyorsabban járna. Hihetetlen volt, hogy mi csak cseverészünk itt, miközben Chris…

De nem úgy tűnt, mintha Sophie megsértődött volna, ellenben Nathalie olyan pillantást vetett rám, mint egy szófogadatlan kisgyerekre. Na menjen a picsába!

- Azért, hogy rávezesselek, te hogyan csináld – felelte a lány, de mintha egy kicsit gúnyosan csengett volna a hangja.

Hogy rávezessen. Ja, így már mindjárt más. De csak gondoltam, nem mondtam ki! Akkora gyökér azért nem vagyok, még ha ez néha nem is látszik. Collinsra pillantottam, aki még mindig szótlanul támasztotta a falat. Igyekezett úgy viselkedni, mint aki itt sincs, de biztos voltam benne, hogy minden egyes szót megjegyzett, ami érkezése óta elhangzott.

Megérezte, hogy nézem, és visszapillantott rám.

- A különlegesekkel mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen éppen ő mondta, hogy magával hoz valami extra kommandós haderőt. – Ha ők is jönnek, akkor semmi szükség nem lesz erre a lidércidézéses cécóra. Igazam van?

Collins felsóhajtott, és zavartan félrenézett.

- Nem jönnek – mondta ki nagyon halkan, nekem meg egy hang folyamatosan azt skandálta a fejembe, hogy „én megmondtam”. Hát persze, miért is mennének egyszerűen a dolgok…

- Miért? – nyögtem ki reményvesztetten. Hogy a fene essen bele ebbe az egész társaságba!

- A főnökség valahogy megneszelte, hogy mire készülök – csóválta meg a fejét. – Azt mondták, hogyha, nincs kézzelfogható, sziklaszilárd bizonyítékom, nem adnak mellém erősítést – itt végre rám nézett. – Valójában azt mondták, kirúgnak, hogy a lábam se éri a földet, hogyha a fülükbe jut, hogy bármilyen módon részt vettem ebben az egészben – húzta el a száját.

Megenyhült az arcom. Elveszítheti az állását, mégis eljött. Ezt nem értettem. Miért vállal ekkora kockázatot miattam, amikor még csak nem is kedveljük egymást. Sőt! Mondhatnám úgy is, hogy ki nem állhatjuk egymást. Akkor meg miért?

- Mégis eljött – jegyeztem meg lágy, halk hangon.

A szemembe nézett, végül vállat vont.

- Megígértem.

Elöntött a hála. Nem hittem, hogy valaha is ilyet érezhetek vele kapcsolatban, de most végtelenül megörültem neki, hogy itt van. Megáll az ész! Tényleg kifordult sarkaiból a világ.

Gondolataimból Josh rebbentett ki, ahogy talpra lökte magát a fotelből, amiben eddig terpeszkedett, és gúnyosan felhorkant.

- Milyen megható. Nem térhetnénk végre a lényegre? – kérdezte élesen és a tekintetét az enyémbe fúrta. – Vagy a bátyádról már meg is feledkeztél a nagy hálálkodás közepette? – csavart egy jó nagyot a tőrön, és a szobában egy pillanat alatt halotti csend támadt. Mindenki ijedten meredt rám, én meg csak álltam, és nem értettem, hogyan mondhatott ilyet. Hogy volt képes ilyesmit kiejteni egyáltalán a száján. Nagyot nyeltem, és hiába nyitottam nagyra a szemem, egy könnycsepp mégis legördült az arcomon, forró ösvényt szántva magának.

- Ne… ne haragudj Faith… - hebegte Josh. Azt hiszem, most esett csak le neki, hogy milyen mocskosan szemét dolgot mondott az imént. – Én nem akartam…

- Hallgass! – sziszegtem összeszorított fogakkal, és Nathalie-ra néztem. – Akkor halljuk, hogy kell lidércet idézni!

Hát így állunk (:

2011-10-27T10:57:00.001+02:00

Sajnálom, mostanában kicsit elhanyagoltam a blogot, nem igazán volt időm semmire...
Pankával belekezdtünk a Lélektestvér második részének írásába - az első részt még mindig ezen a blogon: http://lelektestver.blogspot.com/ találjátok meg :)

Valamint szeretném kérni azokat, akik olvasták az Ördögi Lélektolvaj című novellámat (és akiknek tetszett, ugyebár), nézzenek be ide is http://ordogilelektolvaj.blogspot.com/ , ugyanis itt a novella könyv-változatából teszek fel részleteket. A könyv facebook oldalán pedig minden infót megtudhattok Lilről, Gabe-ről és a többiekről :)

Nem sokára valami írás-félét is feldobok a blogra :)
Jó olvasást!

Friss

2011-10-16T10:12:00.002+02:00

Felkerült az Ördögi Lélektolvaj ötödik fejezetének részlete, melyben Lil visszaemlékezik a szökésére.
Jó olvasást! :)
Lil szökése (katt)

Friss

2011-09-26T19:37:00.003+02:00

Az Ördögi Lélektolvaj harmadik fejezete:
3. fejezet (katt)

Friss

2011-09-18T10:51:00.000+02:00

Az Ördögi Lélektolvaj második fejezete már felkerült a blogra :)
2. fejezet (katt)

Szellemlátó - 11. fejezet

2011-09-17T12:58:00.001+02:00

Egyenletes csipogásra ébredtem, és hirtelenjében nem is tudtam hová tenni a dolgot. A karomba futó infúziót, a csuklótól a vállamig futó gézpólyát. Aztán leszedált agyam nagy nehezen kezdett éledezni, és már emlékeztem rá, hogyan is kerültem ide. Körbenéztem, a pityegés forrását keresve, de nem láttam sehol a szívmonitort. A hang nem az én ágyam mellől érkezett. Aztán felfedeztem a szoba átellenes végében álló másik ágyat, és összeszorult a szívem, mikor végre felismertem Jay-t. Az éjjeliszekrényen álló lámpa homályos fényében az arca határozottan szürkének tetszett, a szemei csukva voltak, de még így is látszottak alatta a sötét karikák. A vak is láthatta, hogy nincs jól, de valójában már azt is csodának tartottam, hogy egyáltalán életben van. Victor majdnem megölte. A gondolatra újra felrémlett, ahogy a hatalmas farkas a karomat marcangolja, és kilelt a hideg, mikor rádöbbentem, hogy ez mit is jelent. Megfertőzött. Dermedten feküdtem az ágyban, és ezerrel zakatolt a szívem, ahogy belegondoltam. Valóságos csoda lenne, ha a néhány nap múlva nem változnék át én is, ha feljön a telihold. Már kis híján pánikba estem, mikor kinyílt az ajtó, és egy idősebb, fehérruhás nő lépett be rajta, lázlapokkal a kezében. Őszülő haját kontyba fogta, a szeme körül kirajzolódtak a ráncok. Már ötven fölött lehetett, de mégis energikus léptekkel járt és mikor meglátta, hogy ébren vagyok, mosolyogva az ágyam mellé lépett.

- Látom, felébredt. Dr. Garcia vagyok. Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen, miközben ellenőrizte, rendesen csöpög-e a folyadék az infúziómba. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam túl tenni magam a gondolaton, hogy nemsokára jó eséllyel és is vérfarkas leszek.

- Jól – feleltem végül, amit némi kétkedéssel ugyan, de tudomásul vett, és nem firtatta tovább a dolgot.

- A keze elég csúnyán megsérült – felelte végül – Húsz öltéssel kellett összevarrni, de egyébként a tesztek mindent rendben találtak. Holnap reggel már haza is mehet.

Hát, ez tulajdonképpen módfelett megnyugtató. Kár, hogy én most nem nagyon tudtam megnyugodni tőle.

- Egy vérfarkas rágta meg a karom. – Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem. – A vérteszt mit mutatott?

Belenézett a lapokba, aztán furcsálkodva felvonta a szemöldökét.

- Semmit. A világon semmit – ismét rám nézett, és anyaian elmosolyodott. – A sérüléstől eltekintve, makkegészséges szívem.

Hangos sóhajjal engedtem ki az eddig visszatartott levegőt, és valószínűleg smirglivel sem tudtam volna levakarni a határtalan megkönnyebbülést a képemről. Aztán eljutottam odáig, hogy gondolkozni kezdjek. Fel nem foghattam, hogy lehet az, hogy egy ekkora harapás nem fertőzött meg? Ilyen nem létezik! De a tesztek nem hazudnak, tehát Victornak nem sikerült farkast csinálnia belőlem. Frenetikus! Elképesztő szerencsém volt! Aztán a tekintetem a másik ágyra tévedt.

- És vele mi a helyzet? – kérdeztem, ahogy Jay egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát figyeltem.

- A barátja?

Hát, azért ezt így nem állítottam volna, de…

- Megmentette az életemet.

Éreztem az idős doktornő tekintetét az arcomon.

- Nos, néhány nap múlva ő is rendbe fog jönni. Súlyosak voltak a sérülései, de nagyon gyorsan sikerült stabilizálni. Vérteszt nélkül is meg tudtuk állapítani, hogy vérfarkas.

- Tudom, hogy az – bólintottam.

Nem szólt semmit, csak az ajtóhoz lépett és a kezét a kilincsre tette.

- Beküldöm a bátyát, aztán később visszanézek.

- Chris itt van? – kaptam fel a fejem Szinte hallható puffanással esett le a hatalmas szikla a szívemről. Tehát akkor jól van, Victoréknak nem sikerült elkapniuk.

- Igen, néhány órája érkezett, szólok neki – felelte, kiszólt a szobából, majd kilépett és nyitva hagyta az ajtót. De néhány pillanat múlva nem Chris lépett kórterembe, hanem Josh. Teljesen összezavarodtam. Nem arról volt szó, hogy Chris van itt?

Josh szó nélkül beljebb jött és megállt az ágyam végénél.

- Hol van Chris? – kérdeztem rosszat sejtve, mielőtt még szóhoz juthatott volna, és idegesen felültem az ágyban. De a srác gyászos arckifejezése semmi jót nem ígért. Csak ütemesen ráztam a fejem, mert hallani is féltem, és a vér is megfagyott az ereimben, ahogy belegondoltam, hogy a bátyám valahol az intenzíven fekszik, vagy ami még rosszabb, a hullaházban. De gyorsan elhessegettem a hülye gondolataimat. Nem kell a falra festeni az ördögöt. Felesleges előre pánikolni, az nem segít semmit. Nem kell mindjárt a legrosszabbat feltételezni.

- Nem tudjuk, hol van – csóválta meg a fejét óvatosan Josh, az arcomat tanulmányozva.

- Mi az, hogy nem tudjátok? – kérdeztem elfúlón, és megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de az makacsul tartotta magát.

- Amióta csak megtudtuk, mi történt a rendőrségen, őt keressük – tehetetlenül széttárta a karját – Nem találtuk sehol. Fogalmunk sincs, hol lehet.

- De akkor honnan tudtad, hogy itt vagyok? – motyogtam még mindig bénultan a döbbenettől.

- Collins minket hívott, miután nem találta sehol Christiant.

- De akkor, miért mondta azt az orvos, hogy a bátyám van odakint? – még mindig abban reménykedtem, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy csak szórakoznak velem, és Chris mégiscsak kint ül a váróban. De ennyire azért nem voltam naiv. Josh tekintete éppen elég beszédes volt, hogy tudjam, ez nem csak ostoba tréfa.

- Csak családtagokat engedtek be, így kénytelen voltam azt mondani, hogy a testvéred vagyok.

Ezerrel pörgött az agyam. Hol lehet Christian? Victorék támadták meg? Él még egyáltalán? Legszívesebben most azonnal elhúzta volna innen a fenébe, hogy keresni kezdjem. Bármit, csak ne kelljen egyhelyben ülnöm, miközben lehet, hogy Chris éppen haldoklik valahol. Bár tisztában voltam vele, hogy ez csak illúzió. Attól még, hogy én is beszállok a keresésbe, semmi garancia nincs rá, hogy hamarabb megtaláljuk. Nekem sem volt halvány fogalmam sem, hol lehet egyáltalán. De most nem érdekeltek az észérvek. Egyszerűen nem bírtam tétlenül várni. Valamit biztosan tehetek, valamit tennem kell!

- Van egy olyan sanszom, hogy Victor keze van a dologban – szólt egy halk és erőtlen hang a szoba másik végéből. Odakaptam a fejem, és Jay pillantásával találkozott a tekintetem. Éberen, lázasan csillogó szemekkel nézett rám.

- Te tudsz valamit erről? – valószínűleg a kelleténél ellenségesebbre sikerült a hangnem, mint amit az ember a megmentőjével ütne meg, de nem érdekelt. Pillanatnyilag csak Chris-re tudtam gondolni, és nem maradt kapacitásom udvariasságra pazarolni az időt. Minden perc számíthat.

- Nem, esküszöm – ráztam meg lassan a fejét, és fáradtan lehunyta a szemét.

Josh egyikünkről a másikunkra nézett, és láttam rajta, hogy majd kifúrja az oldalát a kíváncsiság. Nem is bírta sokáig magában tartani a kérdést:

- Ki az a Victor?

- Ez most nagyon hosszú – próbáltam hárítani, de nem hagyta magát lerázni.

- Ha nem tudok semmit, hogy a fenébe tudnék segíteni?

- Josh – dörrentem rá, talán a kelleténél erélyesebben – erre most nincs idő!

- Meg akarod találni a bátyádat? – vágott vissza, és közelebb lépett, tekintetét az enyémbe fúrta – Mert akkor légy egy kicsit közlékenyebb!

Sokáig folyt a szemszkander, de végül kénytelen voltam belátni, hogy van abban valami, amit mond. Segítséget ajánl, de semmit sem tud tenni, amíg nincs tisztában a részletekkel. Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem. Muszáj végre tennünk valamit, muszáj! Chris már órák óta nincs meg. Ha ma lenne telihold, azt mondanám, hogy biztosan csak az erdőbe ment ki vadászni. De telihold csak holnap lesz, ilyenkor még nem szokott elmenni. Különben is, Jay is itt volt még. Erről is egészen biztosan Victor tehet, hogy rohadna meg!

- Oké – feleltem végül kelletlenül. Nem szeretem, ha nem nekem van igazam… de hát ki szereti? – És ülj le, mert ez hosszú lesz.

Mivel a szobában nem volt szék, ezért lehuppant az ágyam végébe, és még csak le sem rugdoshattam. Roppantul antiszociális formámban voltam, tökéletesen tisztában vagyok vele. De gyűlöltem minden elvesztegetett percet, mert éreztem, hogy ezzel a bátyám életét rövidítjük meg. Ha nem is mi, de Victor biztosan.

Elmondtam neki mindent. Mindent, amit csak tudtam, egészen onnan, hogy Chris felbukkant, és elmondta, milyen ostoba okokból akar megölni Victor, és hogy hogyan találkoztam Jay-el. Miért kellett bemennem a kapitányságra, és végül azt is, hogyan mentette meg a fiatal srác az életemet. Josh zárkózott arccal hallgatta, de a tekintetén látszott, hogy nem hagyták hidegen az elhangzottak. Igyekeztem csak és kizárólag a lényegre szorítkozni, és csak azt elmondani, ami feltétlenül szükséges a történet kerek egészéhez. De hiába meséltem csak vázlatosan, még így is legalább fél órát tartott a mondókám. Szinte félpercenként a falon függő órára pislogtam, de az idő, mintha egyre gyorsabban száguldott volna, és elfogott a kínzó tudta, hogy nem sokára talán kifutunk az időből. Ráadásul még azt sem tudtuk, merre keressük Christ. Ekkor azonban Jay, aki mindvégig csendesen feküdt az ágyban, és végighallgatta az egészet, nagyon halkan megszólalt:

- Talán én tudom, hogy hol lehetnek.

Felkaptam a fejem és rámeredtem. És ezt csak most mondja?!

- Előbb nem tudtál volna szólni? – Josh hamarabb szóhoz jutott, mint én.

Jay nem vette magára a szemrehányó hangnemet.

- Victor és a falka az autópálya melletti régi lakótelepen húzta meg magát. A nyolcas kilométerkőnél balra kell fordulni, aztán be a házak közé, a tizedik házszám. Harmadik emelet, ötös ajtó. El sem téveszthetitek.

Egymásra meredtünk Josh-sal, és valami nyílván az arcunkon is tükröződött, mert Jay figyelmeztetően megszólalt:

- Nem mehettek oda egyedül – nézett egyikünkről a másikunkra – Victor nyúltápot csinál belőletek., és akkor még nem is biztos, hogy a bátyád ott van.

Ezt most nem tudtam hová tenni.

- De hát éppen te mondtad, hogy Victort gyanúsítod… - értetlenkedtem, de a szavamba vágott.

- Csakhogy Victor nem őt akarja megölni, hanem téged – lesütötte a szemét, és a takarót fikszírozta. – Különben meg, a Christiant nem tudnák valami sokáig fogva tartani, ha csak alaposan be nem nyugtatózzák.

Összevontam a szemöldököm. Ez meg mi a frászra céloz?

- Hogy érted?

- Fogalmad sincs, milyen erős is a bátyád.

Megráztam a fejem.

- Akármilyen erős is Chris, tucatnyi vérfarkassal még ő sem boldogul. Az egyszerűen fizikai képtelenség.

- Nem is kell mindet megölnie – motyogta, én meg legszívesebben odacsörtettem volna hozzá, de inkább nem tettem, mert akkor addig rázom, amíg abba nem hagyja végre a ködösítést, és értelmes magyarázatokkal nem szolgál.

- Igazán kifejthetnéd bővebben is – Josh sem volt éppen a türelem szobra.

- Ha Victort legyőzi – felelte, és végre a szemembe nézett – akkor a többiekkel már nem kell számolni.

- Vagyis? – kérdeztem, kis híján a fogamat csikorgatva.

- Victor a falkavezérünk, de ha Christiannak sikerül őt megölni, automatikusan ő válik a főnökké. Akkor a többiek már neki engedelmeskednek.

Csúf gyanú kezdett alakot ölteni bennem. Résnyire húzott szemekkel néztem Jay-re, és rendkívül nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsek.

- Te ezt az elejétől kezdve eltervezted igaz? – sziszegtem, és esküszöm, ha nem kórházi ágyban fekszik, puszta ököllel megyek neki. Nem érdekeltek volna az erőviszonyok. – Mikor arra kértél, hogy segítsek, valójában végig arra gondoltál, hogy majd megy Chris, kinyírja a górétokat, és megmenti a tyúkszaros kis életedet! – minden egyes szóval egyre jobban ment fel bennem a pumpa. A manipulatív kis szemét!

- Nem csak az én életemet mentette volna meg ezzel – felelte, és nagyon határozottan a szemembe nézett – hanem a tiédet is. Victor téged akar kinyírni, ezt ne felejtsd el, de ha a bátyádnak sikerülne őt legyőznie, minden egy csapásra megoldódna.

- Azt az aprócska kis részletet kihagytad, hogy mi történik akkor, ha Victor öli meg Christiant – már majdnem üvöltöttem. – Akkor a remek kis tervednek lőttek. De mégis mire számítottál? – lerúgtam magamról a takarót, és kipattantam az ágyból, de akkora lendülettel, hogy majdnem magammal rántottam az infúziós állványt is. – Hogy szépen nézel rám, nekem megesik rajtad a szívem, és majd szépen meggyőzöm a bátyámat, hogy áldozza fel miattad az életét? Teljesen hülyének nézel?!

- Faith – hallottam a hátam mögül Josh hangját. Megpördültem és rámeredtem.

- Mi van?

- Fel fog szakadni a varrat a karodon – felelte nyugodt hangon, mintha egy hisztis kisgyerekkel beszélne. Lenéztem ökölbeszorított balkezemre, és csak ekkor tudatosodott bennem, hogy a seb baromira fáj, és húzódik. Ellazítottam az izmaimat, de fájdalom még sokáig ott lüktettet, végigrezonálva a vállamtól az ujjaim hegyéig.

Visszafordultam Jay felé, és vészjóslóan halk hangon beszélni kezdtem:

- Ha Chris-nek bármi baja esik, téged teszlek felelőssé.

Nem kellett magyaráznom, hogy miért pont őt, értette anélkül is. Ha ő nincs, nem kellett volna bemennem a rendőrségre, és akkor nem futunk össze Victor farkasaival. De bűntudat ott kavargott a gyomromban, hogyha én meg nem vagyok olyan átkozottul vajszívű, és hagyom a francba az egészet, ez mind elkerülhető lett volna. Nem is tudtam, kit utáljak jobban, Jay-t, vagy saját magamat. Felsóhajtottam, és visszafordultam Josh-hoz. Még mindig az ágy végében ült, és olyan arcot vágott, mint aki pontosan tudja, mire gondolok éppen. De nem tudhatta, annyira azért nem ismer.

- Nem ülhetek itt reggelig – ráztam meg a fejem. – Szólnál Dr. Garcianak, hogy most azonnal el akarok menni?

Biccentett, és felkelt az ágyról, de az ajtóból még visszaszólt.

- Ne tekerd ki a nyakát, mire visszaérek.

Megvető pillantást lövelltem Jay-re a vállam felett.

- Majd igyekszem.

Friss

2011-08-31T16:47:00.000+02:00

A Lélektolvaj első fejezete a blogon olvasható:
1. fejezet (katt)

Lélektolvaj a facebook-on

2011-08-30T12:13:00.002+02:00

Bizony, haladni kell a korral, ezért megcsináltam az Ördögi Lélektolvaj facebook oldalát :)) Lehet nyomni a like-okat :)

Friss

2011-08-30T11:21:00.001+02:00

A Lélektolvaj blogra felkerült a könyv első fejezete:
Prológus (katt)

Kis közérdekű

2011-08-29T21:24:00.000+02:00

Ördögi Lélektolvaj című könyvem apróbb részeit, és néhány fejezetét már külön bloggon teszem majd közzé, amelynek linkjét baloldalon találhatjátok, vagy ebben a bejegyzésben, a könyv címére kattintva :))
Mivel szeretnék a könyvnek egy saját életet élő oldalt, odaköltöztetem, és remélem, akit érdekel a történet, az a másik blogra is Liliannel tart :)

Legyetek rosszak :))

Ajánló

2011-08-29T14:29:00.002+02:00

Örömmel közlöm, hogy Lélektestvér című könyvünknek saját, önálló blogot nyitottunk, ahol majd sok mindent megtudhattok a történetről, a szereplőkről, és a könyvvel kapcsolatos terveinkről :)
Akit érdekel, kattintson a linkre, bár a blog még a szerkesztés nagyon kezdeti fázisában leledzik :)

És az oldal: Lélektestvér

Szellemlátó - 10. fejezet

2011-08-16T22:24:00.000+02:00

Fejcsóválva huppantam le az ágyra és ezerrel járt az agyam. Miért mehetett el Jay a rendőrségre? Akárhogy is forgattam a dolgot, az egésznek nem láttam semmi értelmét. Victor kifilézi, ha a kezei köze kaparintja, ez egészen biztos. Nagyon kétségbe lehetett esve, ha ilyen radikális lépésre szánta el magát. Másrészt, lehet hogy nem is akkora hülyeség. Ha már a rendőrség is tud a vérfarkas falkáról, nagyobb az esélye, hogy megállíthassuk ezt az egész ámokfutást. Talán még életben is maradhatok… hm, nem is hangzott rosszul. Már csak azt kellett volna tudnom, mit mondott egyáltalán a zsaruknak. Lehet, hogy nem is beszélt nekik Victorról? De akkor mi a frászt mondhatott, és hogy került képbe egyáltalán az én nevem? De jó lenne, akár csak haloványan is sejteni, hogy mi a fenébe keveredtem? Vagy inkább, hogy mi a fenébe kevertek. Mert ehhez nekem tényleg semmi közöm. Megígértem a srácnak, hogy segítek neki, és tessék, máris megszívtam. Én meg azaz áldott jó szívem. Mert ha Victor meg fogja tudni, hogy segítettem a fiúnak – már pedig meg fogja tudni, hacsak nem tudja máris – akkor már nem csak az értelmetlen bosszúja miatt akar majd végezni velem. Akkor már személyes oka lesz, hiszen, ha megtudok valami érdekeset, már létkérdés lesz számára, hogy elhallgattasson. Fasza. Tehát mostantól nem napi egy támadásra számíthatok, hanem legalább háromra. Hát nem szép az élet?

A kezembe temettem az arcomat, és lehunytam a szemem. Furcsa, de valahogy nem rémített halálra a tény, hogy mostantól jó eséllyel végezhetem hullazsákban. Talán csak túlságosan is le voltam még zsibbadva, vagy esetleg még fel sem fogtam a dolgok valódi súlyát. De nem igazán hittem, hogy csak ez lenne az oka. Talán csak kezdtem már belefáradni. Tele volt a hócipőm az egésszel, és mivel véget vetni nem tudtam neki, nemes egyszerűséggel beletörődtem. Nem a legjobb túlélési stratégia, ha jobban belegondolunk. De én most nem akartam jobban belegondolni. Nem akartam bemenni a kapitányságra sem. Legszívesebben végig dőltem volna az ágyon, és alukáltam volna egyet. De sajnos jelen körülmények között, ezt nem engedhettem meg magamnak. Jay vár az őrizetben, és én nem mondhatom azt, hogy „Bocsika, de most nem érek rá. Szunyálok egy cseppet, és azonnal bemegyek”.

Nem, nem. Ezt nem tehettem meg szegény sráccal. Már éppen elszántam volna magam, hogy felállok és lemegyek, mikor kopogtak az ajtón. Felpillantottam a tenyeremből és kiszóltam:

- Szabad.

Azt ajtó résnyire nyílt, és meglepetésemre Philip dugta be rajta fejét. Nem nézett ki olyan rosszul, mint számítottam volna rá. Ugyan kicsit sápadtnak tűnt, és a szemei alatt sötét karikák húzódtak, de összességében nem látszott vészesnek.

- Szia – köszönt és halványan elmosolyodott. Belépett és behúzta az ajtót. – A nyomozó elég feldúltan távozott az előbb. Valami gáz van? – kérdezte, és leült mellém az ágyra. Kezdett deja vu-m lenni, mintha ezt már eljátszottuk volna az elmúlt egy órában. Hirtelen nagyon mehetnékem támadt. Még az sem érdekelt, hogy az őrsre kell mennem, csak minél messzebb innen. Ez volt az egyetlen vágyam.

- Valami rosszat kérdeztem? – vonta össze Philip a szemöldökét, félre értve a hallgatásomat.

- Nem – ráztam meg a fejem – Te nem. – Felsóhajtottam és felálltam az ágyról. Már nem bírtam egyhelyben megülni, úgy éreztem, mihamarabb ki kell szabadulnom innen. – Csak Collins megint felcseszte az agyamat. – Az ajtóhoz léptem, és megfogtam a kilincset – Ne haragudj Philip, de nekem most el kell mennem – ez még nekem is bunkónak hangzott, de nem javítottam ki magam.

Fürkésző tekintettel nézett az arcomba, mint aki pontosan tudja, hogy valami nincs rendben, de nem akar indiszkrét lenni. Örültem neki, hogy nem kezd még ő is a kérdéseivel bombázni, mert most valahogy nem éreztem sem elég lelki, sem fizikai erőt, hogy magyarázkodni kezdjek.

Csak biccentett, én meg kiléptem a szobából. Gyorsan léptekkel végig mentem a folyosón, lekocogtam a lépcsőn, de szinte azonnal meg is tört a lendületem, mert az aulában Josh, Nathalie és Chris kis csoportosulásban álldogáltak, és nagyon beszélgettek valamiről. Ahogy megláttak, elhallgattak és nekem az a határozott érzésem támadt, hogy rólam folyt a dumaparti. Más esetben valószínűleg felkaptam volna a vizet, de most még ehhez sem volt kapacitásom.

- Be kell mennünk az őrsre – mondtam Chris-nek címezve, akinek erre ezer ráncba szaladt a homloka.

- Már miért kéne?

Pillantásommal próbáltam jelezni, hogy ezt talán nem nagyközönség előtt kéne megtárgyalni. Minél kevesebben tudnak erről az egész zűrzavarról, annál jobb. Vette a lapot, elköszönt, és kilépett az épületből. Utána indultam, gyorsan köszöntem én is. Ugyan Nathalie még mondani akart valamit, de nem vártam meg, hanem Chris után siettem, és bevágódtam az anyósülésre. Ő is beszállt, de nem indította be a motort. Rám nézett, és kérdő tekintetét látva kérés nélkül belekezdtem a mesébe. Elmondtam neki, mit mondott Collins, és hogy nagy valószínűséggel az a vérfarkas csücsül most őrizetben, aki a segítségemet kérte tegnap este. Ennyi elég is volt, Chris kiakadt.

- És te komolyan be akarsz menni oda? – nézett rám hihetetlenkedve és látszott rajta, hogy kicsaptam nála biztosítékot.

- Muszáj…

- Fenéket muszáj – mordult rám dühösen – Tisztában vagy vele, mit fog tenni veled Victor, ha megtudja? Az a srác már így is, úgy is halálra van ítélve! Ne akarj te is feliratkozni a listára.

- Már így is a listán vagyok, de ezt te is pontosan tudod – feleltem halkan, de megmélyült a hangom az indulattól. Chris rám meredt. A tekintetében megvillant a bűntudat, a tudat, hogy ez az ő hibája. Pedig én nem így akartam! Nem akartam belegázolni a lelkébe, és még mélyebbre nyomni a tüskét. Csak hát néha akkora pofám tud lenni… – Elmegyek, és beszélek vele – mondtam ki, már sokkal lágyabb hangon. – Nem hagyhatom magára szerencsétlent, értsd meg.

Felsóhajtott, és beindította a motort. Már nem nézett rám, nem szólt semmit, csak mereven bámult kifelé a szélvédőn, és látszólag minden figyelmével a vezetésre koncentrált. Valahogy nekem sem akaródzott megszólalni, így néma csendben tettük meg azt a jó negyed órás utat a kapitányságig.

Olyan tíz perc után kezdtem magam világnagy bunkónak érezni, és mikor Chris leállította a kocsit az épület előtt, nem bírtam tovább.

- Ne haragudj rám – sóhajtottam fel – Sajnálom, nem úgy gondoltam.

- Tudom – dőlt hátra az ülésen, és rám nézett – Csak idegesít, hogy nem tehetek semmit, hogy megvédjelek. Ez az egész miattam történt, és nem tehetek semmit, hogy visszacsináljam – megcsóválta a fejét.

- Meg fogjuk oldani – próbáltam bátorítóan rámosolyogni, de nem igazán sikerül meggyőzöm. Igazából még saját magamat sem győztem meg, de ez most nem számított. – Megvársz a kocsiban? – kérdeztem, mert mégsem azért jöttem el idáig, hogy idekint táborozzak.

- Lehet, hogy okosabb lenne – bólintott.

Belegyezően biccentettem. Bár Collins azt mondta, Chris teljesen tisztázottnak tekintheti magát, azért engem még mindig nem sikerül meggyőznie. Jelen pillanatban valószínűleg már csak azért is lecsukatná a bátyámat, mert rokonságban áll velem, és ezt a balhét, ha lehetne, inkább most hanyagolnám.

Kinyitottam az ajtót, és még egyszer rámosolyogtam Chris-re.

- Sietek vissza.

- Rendben, de légy óvatos azzal a gyerekkel – elsötétült a tekintete – Nem bízom benne.

Erre mondhattam volna, hogy én sem, de láttam a srác rémült pillantását tegnap este. Nem hazudott, tényleg félt. Most pedig bent ült egy cellában, mint a jó gyerek, várva, hogy befussak én, mint felmentő sereg. Nem ismeretem annyira, hogy bízzam benne, de hajlandó voltam adni neki egy lehetőséget.

- Majd vigyázok.

Kiszálltam, és becsuktam az ajtót. Néhány lépésnyire parkoltunk csak a bejárattól. Chris semmit sem bízott a véletlenre. Nagy levegőt vettem, és beléptem a széles üvegajtón.

Legnagyobb meglepetésemre fogadóbizottság várt. Collins állt a pultnál, és egy idősebb rendőrrel beszélgetett. Mikor meglátott elborult az arca. Szóval ő sem heverte még ki a fél órával ezelőtti kis afférunkat. Mondott valamit a kollégának, aztán felém indult, de olyan jó egy méterrel előttem megtorpant. Okosan megtartotta a három lépés távolságot.

- Mégis bejött? – kérdezte nyersen, de nem szóltam be a pofátlansága miatt. Én sem terveztem bájologni vele.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem jövök be – néztem a szemébe – Csak azt, hogy nem fogom szóról-szóra elregélni, amit Jay elmond nekem. – Megrándult az arca. – Nos, hol van a srác?

Nagy levegőt vett és lassan kifújta. Gondolom magában éppen tízig számolt.

- Jöjjön velem – vetette még oda, aztán sarkon fordult, és elindult egy lefelé vezető lépcső irányába. Mit tehettem volna, utána mentem. Kifejezetten felvillanyozott a tény, hogy végre megtudhatom, mi a fészkes fekete fene folyik itt, és ezért még a nyomozó bunkóságait is hajlandó voltam benyelni. Nem sokáig, persze, de egy darabig még hajlandó voltam úgy viselkedni, ahogy az kultúrnépektől el is várható, azaz, nem ugrottam a nyakának minden apró szemétkedésért. És még merje valaki azt mondani, hogy nem vagyok fejlődő képes, meg célorientált.

Szűk, sötét folyosón haladtunk végig, persze rögtön nem lett volna olyan sötét, ha Collins veszi a fáradtságot, hogy felkapcsolja a lámpát. De nekem ugyan mindegy… Ajtók sorakoztak, egyen távolságra a falakon, és mikor elhaladtunk az egyik mellett, beszélgetés hangja szűrődött ki rajta. Végül Collins megállt az egyik előtt, kulcsot halászott elő, és benyitott, majd félre állt, hogy elférjek mellette.

- A magnót és a kamerát kikapcsoltuk, úgyhogy egy szavukat sem fogjuk hallani – morogta, miközben intett, hogy lépjek csak be. Semmi gúnyos megjegyzés, semmi gonoszkodó beszólás… azt hiszem, kezdte megérteni, hogy velem tök fölöslegesen szemétkedik, mert a végén úgy is enyém az utolsó szó.

- Kösz nyomozó – mondtam őszintén, elléptem mellette, és becsuktam magam után az ajtót.

Nem vettem azonnal észre a srácot. Az egyik sarokba állított széken üldögélt, de olyan reményvesztett arckifejezéssel, hogy szinte még az én szívem is belefacsarodott. Most még fiatalabbnak látszott, mint tegnap. Csak egy kölyök volt, egy megrémült kölyök… akit halálra ítéltek. Felemelte a fejét, rám nézett, és olyan megkönnyebbülés áradt szét az arcán, amit nem is tudtam hová tenni. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez a gyerek sokkal többet vár tőlem, mint amit képes vagyok megtenni.

- Szia Jay – köszöntem és közelebb léptem. Mivel a szobácska berendezését az egy darab széken kívül csak egy asztal alkotta, kénytelen voltam arra letelepedni.

- Kösz, hogy eljöttél.

Olyan végtelen hála csöpögött a szeméből, hogy nem bírtam sokáig állni a pillantását. Előre hajolt ültében, és alkarját a térdére támasztotta, úgy tanulmányozta az arcomat, csillogó zöld szemekkel. Mit ne mondjak, kezdett baromira fusztrálni a szitu.

- Miért jöttél be ide? – kérdeztem rá, mert ha egyszer itt voltam, akkor már ki akartam deríteni a részleteket.

Lesütötte a szemét.

- Nem tudtam, mi mást tehetnék.

- De hát tegnap a segítségemet kérted… - értetlenkedtem, de a szavamba vágott.

- Tudom…

- Akkor?

Szívet tépően felsóhajtott, és csak a fejét rázta. Lehuppantam az asztalról, oda léptem hozzá, és letérdeltem elé, hogy lássam az arcát. Futólag rám nézett, aztán már fordult is tovább a tekintete.

- Mi történt? – kérdeztem, szinte suttogva, mint ahogy egy rémült kisgyereket kérdez az ember, aki attól fél, hogy a mumus tényleg előbújik az ágy alól, és megeszi őt. Jay már nem volt kisgyerek, de szüksége volt néhány emberi szóra. Ahogy elnéztem, az utóbbi időben nem igazán lehetett benne része.

- Victor újra ölni akar – felelte olyan halkan, hogy közelebb kellet, hajolnom, különben nem értettem mit mond.

- Ezt elmondtad a rendőröknek is?

- El – nézett fel végre, és kesernyésen elhúzta a száját.

- Nem hittek neked? – Collinsból simán kinézem az ilyesmit.

- Ó, dehogynem. Nagyon is hittek – megcsóválta a fejét – Az a nyomozó… Collins, vagy kicsoda, addig nem is hajlandó elengedni, amíg meg nem mondom, honnan tudok a dologról.

Jellemző arra az öntelt seggfejre. Fogadjunk, hogy nem azzal foglalkozik, hogy a leendő áldozatot megmentse, tuti csak az érdekli, hogy egy vérfarkast sikerüljön végre bekasztliznia. Ha nem a bátyámat, akkor valaki mást. A rasszista bunkója.

- Kit akarnak megölni? – Talán még lehet tenni valamit. Ha nem sikerül Collinst meggyőzni, majd Chrissel utána nézünk. Valószínűleg nem a legokosabb dolog keresztülhúzni Victor számításait, de ha másik szemszögből közelítjük meg, akkor a fickó így is, úgy is ki akar nyíratni. Az már csak részletkérdés, hogy milyen okból kerülök majd hullazsákba. Tehát ha valami csoda folytán sikerül megmenteni az illetőt, az már nem túl sokat oszt, vagy szoroz a dolgokon.

- Egy nőt, valami újságírót. Asszem a neve Jessica… akárki.

- Jessica Jackson? – kérdeztem vissza meglepetten. Történetesen ismertem a csajt. Azt azért nem állítanám, hogy közeli jó barátok voltunk, sőt még távoli barátok se, de egy évfolyamba jártam vele, még a gimiben. Már ha, tényleg róla van szó.

- Igen, azt hiszem – vonta össze a szemöldökét. – Miért, ismered?

- Futólag – vontam meg a vállam. – De hogyan kerül ő a képbe?

- Elég sok anyagot gyűjtött a falkáról, és állítólag nyilvánosságra akarja hozni a cikket. Victor ezt nem hagyhatja.

- Azt el is tudom képzelni – motyogtam, de a gondolataim már előre szaladtak. Mégis, hogy a nyavalyába sikerült Jessicának információkat gyűjtenie a farkasokról? Hogy lehet olyan hülye, hogy nem látja, micsoda veszélybe sodorta saját magát. Bár nem lep meg. Nem egy zseni a csaj, de akkor is… Szólnom kell Collinsnak. Ezt komolyan kell vennie, mert ha Jess még él, akkor segíteni kell neki. – Nem tudod, Victor mikorra tervezte a dolgot?

Megrázta a fejét, és határozottan elsápadt.

- Már nem beszél előttem, azt hiszem, gyanakszik – a távolba révedt a tekintete – Ha megtudja, hogy eljöttem ide, biztosan meg fog ölni.

Na igen, nem csak Jessica életét kell itt megmenteni.

- Szállj ki – csóváltam meg a fejem.

- Nem lehet. Mindenhol meg fog találni. Nem tehetek semmit – akkorát nyelt, hogy még én is hallottam. Előre nyúltam, és megfogtam ökölbe szorított kezét.

- Segítünk valahogy – néztem rá határozottan, és ebben a pillanatban még én is elhittem, amit mondok. Haloványan elmosolyodott, és megszorította az ujjaimat.

- Nem tudsz segíteni. Erre már tegnap este rájöttem – valami furcsa villant meg a tekintete mélyén, nem bűntudat, és nem is félelem. Valami, amit nem tudtam beazonosítani. – Sajnálom, hogy bántottalak.

Csak nehezen bírtam állni a pillantását. Már egyáltalán nem annak rémült kiskölyöknek tűnt, akinek pár perccel ezelőtt. Kihúztam a kezem a kezéből, felálltam, és hátrébb léptem egy lépést.

- Hogyan került szóba az én nevem? – kérdeztem, és karba fontam a kezem, a pillantásának konkrét súlya volt, majdnem agyon nyomott.

- Kérdezték, van-e valaki, aki alá tudja támasztani a mesémet – megvonta a vállát. – Te ugrottál be először.

- De én nem tudok semmit alátámasztani – ráztam meg a lobboncomat. – Amennyire ismerlek, akár még hazudhatsz is.

Nagyon áthatóan nézett rám.

- Kinéznéd belőlem?

Rá akartam vágni, hogy igen, naná! De nem tudtam. Ilyen mesét senki sem találna ki – legalábbis elméletileg. Egyszerűen csak kezdett idegesíteni, hogy egy szobában ülök Victor egyik ölebével, aki gyakorlatilag bármelyik pillanatban átharaphatná a torkomat – még pislantani se nagyon lenne időm – és mégis megbízom benne. Magam sem értettem miért, soha nem szoktam idegenekben bízni. Különösen azokban nem, akiknek ilyen kétes az ajánlólevele.

- Látod, hiszel nekem. – Felállt a székről és közelebb lépett, mire helyből hátráltam vagy négy lépést és beleütköztem az asztalba. A francba! Mi a fene ütött belém? Miért vagyok ilyen ideges? – Mitől lettél hirtelen ilyen idegzsába? – kérdezte, és a hangja nyugodt volt. Pedig jelen helyzetben inkább ő az, akinek félnie kellene.

- Lehet, hogy hiszek neked, de attól még hazudni nem fogok – feleletem határozottan, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

- Senki sem kérte, hogy hazudj – felelte egyszerűen.

- Akkor meg mi a fenéért kellett ide jönnöm egyáltalán? – kérdeztem és felemeltem a hangom. Ha úgy érzem, sarokba szorítanak, rögtön átváltok támadásba. Nem éppen a legjobb személyiségjegy, de hogy őszinte legyek, nem is igazán tud érdekelni.

- Beszélni szerettem volna veled.

- Na, ne nézz hülyének! – hördültem fel. – Nehogy azt mond nekem, hogy csak egy kis csevely miatt kellett bevergődnöm ide? – Csak vállat vont. – Menj a picsába!

Ellöktem magam az asztaltól, és az ajtó felé léptem, de elkapta a karomat.

- Nem ajánlom, hogy kimenj – suttogta tárgyilagosan.

- Te most fenyegetsz? – téptem ki a karom a szorításából.

- Nem. De Victor és a falka már odakint van.

Nem hittem neki, és ez valószínűleg ki is ült az arcomra, mert sürgetően hozzátette:

- Értem jönnek. El akarnak hallgattatni.

- Te tudtad ezt? – néztem megütközve az arcába, mire gyorsan megrázta a fejét.

- Fogalmam sem volt róla, esküszöm. – Kérkedő tekintetemet látva közelebb lépett – Higgy nekem.

Hittem neki. Tudom, hogy hülyeség, de ez van.

- Honnan tudod, hogy itt vannak?

- Érzem.

Nem mintha ez megmagyarázta volna a dolgokat, de most inkább nem álltam le kérdezősködni. Időm se lett volna rá, mert valahol a fejünk fölött, tompa sikítás hallatszott, aztán lövések dördültek. Ó, hogy a rosseb…

- Valahogy ki kell jutnunk innen – pillantottam körbe kétségbeesetten az ablaktalan, szűk szobában. A francba, itt esélyünk sincs! Innen nincs hová menekülni, itt simán sarokba szoríthatnak.

- Nem tehetünk semmit – csóválta a fejét, és hangjába félelem lopakodott.

- Ha nem haragszol, én nem várnám be itt őket – dörrentem rá, elcsörtettem mellette és feltéptem az ajtót.

A folyosón halotti volt a csend, mintha egy hangvákuumot cuppantottak volna a fejemre. Sehol senki. Se barát, se ellenség. Biztosan mindenki felrohant, ahogy felfedezték, hogy a farkasok az épületben vannak. Reméltem, még nem halt meg túl sok ember, reméltem, hogy Victor megkegyelmez nekik. Valahogy nehezen tudtam volna együtt élni vele, hogy ismeretlen emberek halála szárad a lelkemen. Bár ez kivételesen nem az én saram. Victor nem tudhat róla, hogy itt vagyok… vagy mégis? Ó a fenébe! És Chris? A félelem csomóba rántotta a gyomromat.

Christian oda kint volt, közvetlenül az ajtó előtt parkolt, legalábbis teljesen vakok, ha nem vettél észre. És még ha nem is tűnt fel nekik, a bátyám egészen biztosan nem maradt a seggén, bármiben lefogadtam volna, hogy rögtön utánuk vetődött. Akkor viszont nem csak Victor vérebei támadhatják meg, de még a rendőrök is ellenségnek nézhetik. A rohadt életbe! A szívem úgy dörömbölt, hogy a nyelvemen éreztem a pulzusom lüktetését. Forró lehelet szaladt végig a nyakamon, és kis híján felsikoltottam, mire leesett, hogy nyílván csak Jay lesekszik ki a hátam mögül.

- Látsz valamit? – suttogta, én meg visszahúztam a fejem, és nagyon csúnyán néztem rá. Centikről bámult vissza az arcomba.

- Megtennéd, hogy lemászol a hátamról? – mordultam rá ellenségesen, pedig erre most igazán nem volt idő. Majd később, majd később lehetek gyerekes. Ha ezt megúsztuk. – Kapcsold le a lámpát.

A folyosón sötét volt, csak ebből a szobából áradt ki a fény, mintha legalábbis egy villogó neontáblát akasztottunk volna az ajtó fölé: Itt vagyunk, kapjatok el! Jay nem kérdezősködött, lekattintotta a villanyt, és körül ölelt minket a sötétség. Hát nem mondhatnám, hogy kifejezetten idegnyugtató lett volna a szitu. Így aztán végkép nem látjuk majd, ha egyenesen beléjük futunk, de valamit valamiért. Az az előnye legalább megvan, hogy ők sem vesznek észre minket. Viszont simán kiszagolhatnak, hogy rohadna meg! Ez így sehogy se jó! De ha még sokáig ácsorgunk itt, semmi esélyünk nem marad.

- Menjünk innen – leheltem, és kiléptem a félfa mögül, de Jay elkapta a vállamat és visszarántott.

- Én megyek elöl – mellékelte magyarázatképpen és elém lépett. – Én hamarabb észreveszem őket, mint te.

Milyen baromi lovagias valaki. De csak gondoltam, nem mondtam ki. Az idő pont nem volt alkalmas a csipkelődésre. Előre engedtem, de azért szorosan a nyomában maradtam. Nem mintha bármit is tudnék tenni, ha szembe találjuk magunkat valamelyikükkel, de abban biztos voltam, hogy nem leszek képes tétlenül nézni, ahogy Jay feláldozza magát. Nem az a fajta nő vagyok, aki hagyja, hogy mások meghaljanak helyette. Nem lennék képes utána tükörbe nézni.

A srác olyan hirtelen torpant meg, hogy felkenődtem a hátára, de még megszólalni sem volt időm, mikor a falnak lökött, és elém lépett. A két kezét megtámasztotta a fejem mellett, és a fülembe suttogta:

- Ha azt mondom, fuss, akkor kezdj el állatira rohanni felfelé.

Meg akartam kérdezni, hogy mi a frászról beszél, de nem maradt rá idő. Egyenletes morgás gyűrűzte be az összefüggő sötétséget, én meg úgy éreztem, mintha hirtelen kipréseltek volna minden levegőt a tüdőmből. A szívem veszettül kalapált, és hiába próbáltam már egyenletesen lélegezni, szart se segített. Valaki ránk talált, és az a valaki éppen a srác háta mögött állt. De nem láttam semmit. Jay mindent kitakart a képből. Rá akartam szólni, hogy menjen arrébb, engem nem kell megvédeni! De ekkor egy rekedtesen karcos hang szólalt meg, és nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, a fickó félig farkas alakban van.

- Nagy butaságot csináltál Jay – hallottam a nyugodt, de cseppet sem barátságos szavakat.

A srác teste megrándult, de a hangja szilárd volt, ahogy válaszolt:

- Nem hagytál más választást – éreztem, hogy remeg a keze, és én kezdetem gyanítani, hogy annak a bizonyos Victornak a hangját hallom, akinek minden vágya, hogy tönkretegye az életemet. A félelem felkúszott a torkomba, és meggyőződéssé ért bennem a gondolat, hogy ez a fickó most engem is ki fog nyírni.

- Azt mondod?

Még mindig nem láttam semmit és ez idegesített. Félre akartam tolni Jay-t, de a srác úgy becövekelt elém, mint egy sziklafal. Se jobbra, de balra.

- Nem hagytad, hogy kiszálljak.

- Ez nem egy szabadidő klub Jay – hördült fel Victor, olyan haraggal, hogy szinte már az én bőrömet is égette – Innen nem lehet olyan egyszerűen kilépni.

- Tudom – ez az egy szó olyan halkan csengett, hogy nem is voltam biztos benne, Victor meghallotta-e egyáltalán.

- De te mégis el akarsz minket hagyni – sziszegte, és a szavait visszaverték a falak.

- Nem vagyok hajlandó ölni – rázta meg a fejét a srác. A félelme szinte érezhető hullámokban áradt rám, tisztában volt vele, hogy innen már nem mehet sehová.

- Az a te bajod – köpte megvetően, de ezt már nem bírtam szó nélkül.

- Ez nem egészen így működik.

- Nahát Faith – a hangja irritálóan kedélyes lett. – Már attól tartottam, hogy nem is lesz alkalmunk találkozni.

Hogy miért nem bírok én egyszer lakatot tenni a marha nagy pofámra? Miért nem? De most már mindegy.

- Őt hagyd ki ebből! – mordult fel Jay, és már neki sem emberi árnyalatokban játszott hangja.

- Jay, engem te ne védj meg – vágtam az arcába, és kibújtam karja alól. Talán nem ez volt a legokosabb lépés, de akkor sem fogom hagyni, hogy az én védelmemben haljon meg. Victornak már így is van vele éppen elég baja, nem hiányzik, hogy még azért is bántsa, mert a srác hőst akar játszani. El akartam lépni mellőle, de megszorította a karomat, és visszarántott.

- Nem tudod, mit csinálsz – suttogta a fülembe, és hiába próbáltam kirántani a kezem az övéből, esélytelen voltam. Sokkal erősebb volt nálam. Ha nem akar elengedni, nem is fog.

- Szerintem hallgass rá – tanácsolta barátian Victor, de valahogy nem tudtam értékelni az okos tanácsait. – Nem tanácsos velem ujjat húzni.

Na, efelől nem voltak kétségeim.

- Miért jöttél ide? – kérdeztem, és a hangom magabiztosan csengett, nem remegett. Helyes. Bár fele olyan bátornak éreztem volna magam, mint amilyennek mutattam. De a valóság sajnos az volt, hogy legszívesebben futva menekültem, ha látok bármilyen esélyt arra, hogy Victor nem rongyol utánam azonnal, és nem tép apró cafatokra.

Jay-re sem igazán számíthattam. Ő is legalább olyan rémültnek tűnt, mint én, és nem voltak kétségeim afelől, hogy Victor fél perc alatt laposra klopfolná. Csak annyit tehettem, hogy megpróbálom elbeszélgetni az időt. Valaki csak lejön ide – lehetőség szerint fegyverrel a kezében – már csak addig kéne kihúzni valahogy.

- A farkasomért, természetesen. De nem tudtam, hogy te is itt leszel. Két legyet egy csapásra, ahogy mondani szokták.

Még mindig elég messze állt ahhoz, hogy a sötétség teljesen beburkolja. Csak a körvonalait tudtam kivenni, hiába erőltettem a szemem.

- Nem túl okos dolog besétálni egy rendőrőrsre, és embereket gyilkolni – jegyeztem meg – Most már mindenki tudni fog rólatok.

Vállat vont, és ebben a pillanatban történt valami. A feszültségszint érezhetően megugrott és Victor úgy döntött, elege van a bájcsevelyből.

Elrugaszkodott, és felém lendült. Mintha lassított felvételen látnék mindent: tudtam, hogy mindjárt belém csapódik, de semmit sem tehettem ellene, nem voltam elég gyors. Jay a semmiből érkezett, ellökött, hogy a falnak csapódtam, és alig tudtam tompítani az ütközést. A jobb karom, a vállamtól az ujjaim hegyéig, egyetlen bizsergő fájdalom halmazzá változott.

Mikor visszanéztem, már csak azt láttam, hogy karmos mancsok kulcsolódnak Jay torkára. Egy hatalmas, koromfekete farkas állt előtte. A szájában tűhegyes fogak villogtak, ahogy a srác arcába hörgött. A fiú belekapaszkodott az őt fojtogató szőrös karba, és láttam, ahogy az ujjai karmokba fordulnak, és ellenfele arcába tép felük. Victor felüvöltött, és elhajította Jay-t, aki hangos koppanással csapódott a falba, és rongycsomóként a földre csúszott. Szájából vér szivárgott, a tekintete zavarossá vált, de még így is megpróbált újra talpra állni. De esélye sem volt. A fekete farkas villámgyorsan ott termett, és föléje tornyosult. Hirtelen azt vettem észre, hogy feléjük rohanok. Fogalmam sem volt mit fogok csinálni, nem volt semmiféle tervem, csak annyit tudtam, hogy képtelen lennék végignézni, ahogy megöli.

Victor felemelte karmos kezét, hogy lecsapjon, de ekkor minden átmenet nélkül felém fordult. Tervet váltott és nekem ugrott. Még sikítani se volt időm, mikor a hasamon landolt, és a súlya a földre döntött. A fejem kegyetlenül nagyot csattant a kőpadlón, a látásom elhomályosult néhány pillanatra. Sűrűn pislogtam, hogy elűzzem a bénító ködöt, de mire újra visszanyertem a látásomat, csak annyit láttam, hogy a fekete dög már emeli is a fejét, és egyenesen a torkomat célozza. Reflexből kaptam az arcom elé a kezem, és a fogai tövig a karomba mélyedtek. Felüvöltöttem. Az iszonyatos fájdalom a csontjaimba mart, és Victor nem eresztett. Úgy rázta a karom, mint kutya a lábtörlőt, én meg nem tehettem semmit. Nem tudtam kiszabadulni, a kétségbeesés és a fájdalom hullámain át már semmit sem láttam.

Ekkor valami a hatalmas vérfarkas hátába csapódott. Egy árnyalattal kisebb, barnás szőrű valami. Jay volt az. A fogait a nála nagyobb állat marjába vájta. Az felüvöltött, és elengedte a kezem. Kiaraszoltam alóla, egészen addig hátráltam, amíg a hátam falba nem ütközött. A karom úgy lüktetett, mintha egy második szív dobogna benne, és annyira fájt, mintha tüzes vasat nyomnának a bőrömbe. A kíntól könnyek folytak végig az arcomon, de nem mertem lenézni, hogy lássam, milyen nagy a seb. Nem akartam látni. A vér már lassan a farmeremet is átáztatta. A francba, itt fogok elvérezni!

Sietős léptek dobogása hallatszott, és kiáltások harsantak a lépcső tetejéről. Itt van a segítség! De már elkéstek.

Fájdalmas nyüszítés terelte vissza a figyelmemet a küzdelem felé. Még éppen időben néztem fel, hogy lássam, amint Victor Jay hasába vágja a karmait, és amint visszahúzta a mancsát, sötéten bugyogott fel a vér a sebből. A fiú a földre zuhant, láttam, ahogy levegőért kapkod, de hiába. Victor kiperforálta a tüdejét.

Ismét felém fordult és hátborzongató frekvencián felvonyított. Tudtam, hogy most én következem.

Az első lövés a háta közepén találta el, a második a vállát érte – megfordult – a harmadik golyó a mellkasa közepébe robbant. Felordított, és térdre rogyott, de még mindig nem adta fel. Lövések záporoztak rá, de ő talpra vergődte magát, és tántorgó, majd egyre gyorsuló léptekkel az őt célzó rendőrök felé indult. Félre lökte az egyiket, és villámnál gyorsabban vetődött a lépcső irányába. Néhány rendőr utána rohant, de ekkor üvegcsörömpölés jelezte, hogy egy ablak ripityára törött. Victornak sikerült elmenekülnie.

Zihálva dőltem a falnak. Lehunyt szemhéjam alól könnycseppek szivárogtak, de még éltem. Ekkor jutottak el hozzám Jay bugyborékoló lélegzetvételei. Istenem.

A bal kezemet megemelni sem bírtam, a jobb pedig még mindig sajgott, ahogy Jay a falnak lökött, de azért nagy nehezen talpra tornáztam magam. Odatántorogtam hozzá, és térdre estem mellette. Kétségbeesetten kapkodott levegőért, a tekintete rémülten cikázott a folyosón. Ha nem segítenek rajta, meg fog halni.

Egy fiatal férfi futva érkezett, és felkapcsolta a lámpát. Hunyorogva próbáltam visszanyerni a látásomat a hirtelen jött fényárban.

- Már kihívtuk a mentőket – térdelt le velem szemben, a haldokló fiú másik oldalán. – Nem sokára ideérnek. Ön jól érzi magát kisasszony?

Olyan volt, mintha búra alól érkezne a hangja. A dolgok elvesztették az élüket, a látásom időről-időre elhomályosult. Hangok morajlottak körülöttem, de nem tudtam elkülöníteni a szavakat. A világ forogni kezdett, előbb szürkévé, majd feketévé vált. Már nem éreztem a testem. Utolsó gondolatként még eljutott hozzám, hogy ez biztosan csak a vérveszteség mellékhatása.

Szirénák tompa vijjogását hallottam, majd léptek dobogtak, és éreztem azt is, hogy valaki megáll mellettem, de látni nem láttam semmit, és mintha csak álmodtam volna az egészet.

- Uram Isten, a nézd a karját – mintha kilométerekről szóltak volna. – El kell állítanunk a vérzést!

Chris – visszhangzott bennem – hol lehet Chris? De megszólalni nem bírtam. A szavak valahol elvesztek a torkomban, és már azt sem tudtam volna megmondani, hol vagyok. Csak lebegtem a mindent magába szippantó sötétségben és mozdulni sem bírtam. Utáltam. Felnyögtem, ki akartam törni a bénultságból.

- Ne mozogjon – hallottam egy ismeretlen női hangot. A sötétség oszlani kezdett, és olyan volt, mintha koszos ablaküvegen át figyelném az eseményeket. Egy barna hajú, kék szemű, fiatal nő arca hajolt a látómezőmbe. – Most kap egy kis nyugtatót. Alszik egy kicsit, és utána minden rendben lesz.

Tiltakozni akartam, hogy semmi szükségem nyugatóra, én nem akarok aludni! De még ki se nyitottam a számat, mikor belém szúrt egy tűt, a fecskendőben valami átlátszó folyadék lötyögött. Ahogy a szer szétáradt az ereimben, minden végtagomat ólmosan nehéznek éreztem. Újra beborított mindent a feketeség, és most már nem is eresztett többet. Minden tiltakozásom hiába volt, elaludtam.

Ördögi Lélektolvaj - trailer

2011-08-04T15:22:00.000+02:00

Lélektolvaj - hamarosan

2011-07-26T19:45:00.001+02:00

Ismeritek az érzést, mikor valaminek vége szakad, de ez a dolog nem szomorú, inkább csak olyan keserédes?
Én most pont így érzek, ugyanis befejeztem Ördögi Lélektolvaj című könyvemet. Bár még van rajta javítgatni-való, lényegében elkészült, és most kicsit üresnek érzem magam Lil nélkül :) Pedig lesz második rész, már írom a terveit, de egyelőre még csak emésztem, hogy bizony az utóbbi egy év munkája most véget ér.
Lehet, kicsit elhamarkodott dolog második részben gondolkozni, hiszen az is elképzelhető, hogy az első sem fog tetszeni a kutyának sem, de ha így is lesz, én akkor is szeretem Lil-t, és még nem vagyok kész megválni tőle. Tehát lesz második, sőt - ha a történetből kifutja - harmadik rész is.
Úgy döntöttem, nem fogom az egész könyvet feltenni (teljesen felesleges), de majd egy-két részletet megosztok Veletek, és akit esetleg érdekel majd, az szóljon.

Most vissza is térek a szerkesztési munkálatokhoz :)

És még mindig: olvassatok sokat :)

!!!Lélektestvér!!!

2011-07-26T13:12:00.000+02:00

Ezt nekem is ki kell írnom!
Visszajelzést kaptunk a Lélektestvérről! :D

"A kézirat egy fantasy-regényt tartalmaz, amelynek szóhasználata ugyan a zsidó-keresztény hitvilág nem kanonizált elemeire hajaz, az apokrif írások angyalháborúira emlékeztet, de ez csak külsődlegesség. Valójában a szeretet magánmítoszát hozta létre a szerző, a valóságos időn és téren felülemelkedő abszolút odaadás történetét,apoteózisát. A két „fél-lélek” párhuzamos, majd közös létét, fejlődését, asegítő és akadályozó szellemlények, „angyalok” emberfeletti küzdelmét a kalandregények izgalmasságával vetíti elénk, a valóság és az égi küzdelem ellentmondása mindvégig fenntartja együttérzésünket és kíváncsiságunkat. A csodás képességeik ellenére igencsak esendő és emberszerű angyalok világa csak arra szolgál, hogy a jó győzelme után valamennyien a legemberibb magatartást, a rászorulók segítését, a lelki szegények gyámolítását szolgálják, s ezért a legméltóbb jutalmuk sem lehet más, mint az igencsak emberi szeretet, sőt szerelem. Bármely részlete antológia-darab lehet, az egész kiadása is megfontolandó."

Köszönjük, Accordia kiadó :)

Lélektolvaj trailer

2011-07-22T11:22:00.000+02:00

Pár nappal ezelőtt megkezdődött a Lélektolvaj trailerének forgatása :)
Egyelőre még mi is kíváncsiak vagyunk, milyen lesz, de ha elkészül, és vállalható lesz, megosztom majd Veletek :)

Addig is legyetek rosszak, és olvassatok sokat :)

Kicsit kreatívkodtam :)

2011-07-18T22:20:00.001+02:00

Ördögi Lélektolvaj - Lilian Sanders 1.

2011-07-17T18:38:00.002+02:00

Ígéretemhez híven, itt van egy kis kóstoló a hamarosan elkészülő könyvből :)

Először is szeretném leszögezni, hogy az Ördögi Lélektolvaj könyvverziója, tartalmában a novella cselekményét követ, persze sok mellékszállal, pokolbéli intrikával, és politikával fűszerezve, hogy még érdekesebb legyen.

Tehát maga a történet:

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az Ördög kedvenc bérgyilkosa leszek.

Minden akkor kezdődött, mikor az alig tíz éves húgomnál csontvelőrákot diagnosztizáltak. Két évig néztem a szenvedését, két éven keresztül mondogattam, hogy majd most, majd a következő műtét… De a rák mindig újra és újra visszatért. Bármit megadtam volna, hogy meggyógyuljon, bármit. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy mindent elvesznek majd tőlem.

Tizenöt évről volt szó. Aláírtam a szerződést, de Lucifer mindent felrúgott, mikor hagyta meghalni Savannát.

Tizenhárom évbe telt el, mire elég bátorságot gyűjtöttem, hogy megkíséreljem a szökést. Ekkor követtem el életem második legnagyobb hibáját, és bizony keservesen megfizettem érte. Hosszú, hosszú évekig kínoztak, az Ördög darabokra tépte a szerződésemet… Örökre magához láncolt, és többé már nem volt esélyem szabadulni.

A büntetésem leteltével Lucifer új feladatkörrel bízott meg. A bérgyilkosa lettem, a láncra vert kutyája, aki sosem kérdez, sosem ellenkezik, csak cselekszik, egyik életet oltva ki a másik után. Nem voltak illúzióim. Hatvannégy év a Pokolban minden naivitást kiöl az emberből. Azért tartott ilyen szorosan maga mellett, hogy minden mozdulatomat figyelemmel kísérhesse. Nem kockáztathatta meg, hogy újra megpróbáljam a szökést.

Így hát az lettem, akivé az Ördög tett: egy egyetlen, gyors, és rendkívül diszkrét gyilkos. Azt hittem, már nem tudok hibázni, mikor mégis megtörtént a baj, és valaki észrevett. A férfi látta, amint kést mártok az egyik áldozatom szívébe, és ezt már nem tudtam eltusolni. Rettegve tértem vissza a Pokolba, tudtam, hogy kegyetlen büntetésre számíthatok. De Lucifer nem tette szóvá, én pedig már épp megkönnyebbültem volna, mikor egy hónappal később utána küldött…

A történetem itt kezdődik, és még magam sem tudom, mi lesz a vége. Az életemért küzdök, és olyan politikai játszmákba kényszerülök, amiktől a legszívesebben távol tartanám magam. Senkiben sem bízhatok, senkire sem számíthatok, mert a Pokolban nincsenek barátok. Ellenségek, ó, azok igen! Csak győzzem számon tartani.

Valahol még mindig abban reménykedem, hogy egyszer, talán még szabad leszek, bár tudom, hogy ennek semmi esélye.

Most csak egy valami biztos: ha nem ölöm meg ezt a halandót, én leszek az, aki a Pokol tüzében fog halálra égni.

Ez nem egy szerelmi történet. Itt semmi sem rózsaszín, és tökéletes.

Ez a történet a küzdelemről szól, az élni akarásról, és egy nőről, aki bármit megadna azért, hogy megváltoztassa a sorsát.

Jeaniene Frost - Sírig hű szerelmed

2011-07-17T00:18:00.012+02:00

Általában nem szoktam kritikákat írni, de ezt a könyvet most fejeztem be, és elég hosszú vélemény kívánkozott ki róla, úgyhogy gondoltam, felteszem ide is :)

A fülszöveg:

A félvámpír Catherine Crawfield és élőhalott szerelme, Bones az izgalmakban és véres csatákban bővelkedő évek után némi pihenésre vágyik. Párizsba utaznak, hogy végre gondtalanul élvezhessék egymás társaságát, ám közbeszól a múlt…

Cat egy éjjel lidérces álomból ébred. Egy nagy hatalmú vámpír, Gregor furakszik be az álmaiba, olvas a gondolataiban, s ami a legijesztőbb: azt állítja, Cat az ő felesége, s Bones elrabolta tőle.

A vámpírtörvények rendkívül szigorúak. Ha egy házasság megköttetett, az immár felbonthatatlan. De hogyhogy Cat nem emlékszik semmire? Mi ez a nyomasztó őrület? Gregor hajthatatlan, és semmi sem tántoríthatja el, hogy visszaszerezze, ami az övé…

Őrületes hajsza veszi kezdetét, s persze Cat nem tagadja meg önmagát – jó szándékú, ám gyakran hebehurgya akcióival végveszélybe sodorja mindkettejüket…

És a véleményem a könyvről :)

Ugyanúgy imádtam, mint a sorozat minden eddig megjelent részét. Cat és Bones még mindig felülmúlhatatlan, és külön szeretem benne, hogy annak ellenére, hogy együtt vannak, a kapcsolatuk minden, csak nem unalmas :)

Mindig történik valami, ami felbolygatja az életüket, amiért vitákba bonyolódnak, esetenként még szakítanak is. Nem a szokványos "boldogan élünk, amíg meg nem ölnek", annak ellenére, hogy néha olyan aranyosak, hogy csak ülök a könyv fölött és mosolygok.

A "miért szeretem" lista következő tétele, hogy bár tele van akcióval, izgalommal, és helyenként tövig rágom a körmöm, a humor sem hiányozhat belőle, mindig van benne valami, ami miatt furán néznek rám a buszon, mikor fojtottan felnevetek, de nem bánom, mert annyira megéri! :)

Cat beszólásai egyre jobbak, és neki érdekes módon még az sem áll rosszul, ha néha kicsit hülyén viselkedik. Ő így olyan amilyen, épp ezért szeretjük! És még mindig bármit megtenne Bones-ért, bár néha kicsit érdekes stílusban adja elő, és sokszor - jó sokszor - alaposan összekavarja a dolgokat.

Bones még mindig fenomenális! Ahogy elszántan védelmezi az ő Vörös Kaszását minden bajtól - még akkor is, ha Cat nem akarja - egyszerűen elbűvölő. Ez is bizonyítja, hogy nem kell mindig nyáladzani, csöpögni, hogy látványosan bizonygassuk, mennyire szeretünk valakit. Elég egy halkan elsuttogott "Cicuska", hogy mindent elmondjon, amit a másik félnek tudnia kell :))

Ebben a részben Vladot különösen megkedveltem, és örültem, hogy több szerep is jutott neki. Cat hálás lehet, amiért ilyen barátra lelt, de úgy érzem, tudja ezt ő magától is :)

Justina még mindig elviselhetetlen, bár kíváncsi leszek, hogy a mostani történések fényében változik-e valamicskét a hozzáállása, bár én erősen kételkedem... Kutyából nem lesz szalonna, ahogyan a bigott vámpír-gyűlölők sem ölelik egyből keblükre élőholt vejüket, még akkor sem, ha az életüket köszönhetik neki :)

Egyetlen, de rendszeresen visszatérő hibát találtam, ami viszont iszonyatosan idegesített, és ennek semmi köze sem az írónőhöz (akinek minden tisztelet, rajongás, és héliumos lufi), sem a történethez, annál inkább a kiadóhoz. Nincs bajom az Ulpiussal, sok-sok remek könyvem van tőlük, de hogy ezt a kötetet senki nem nézte át kiadás előtt, az biztos. Szinte nem is tudok olyan oldalt mondani, ahol ne lett volna elütés, elválasztási hiba, betűk keveredése és felcserélése, és ez bizony eléggé bosszantott.

Tudom én, hogy a lektorok is emberek, és erre a dologra tényleg, soha nem is térek ki, mert pár hiba mindenhol előfordul... de ez... Mikor 'Vlad Tepes' nevénél az s betű helyére rendszeresen ?-jel került, végig a könyv során, vagy mikor az 'anyám' helyett 'anmyám' kerekedett, esetleg a 'miért' helyett 'milért'-et kellett olvasnom, az alaposan kizökkentett. És ez csak pár, nem kezdtem mindet kigyűjtögetni, és amúgy sem fért volna el ide az összes. Talán csak nagyon siettek a kiadással, de erre legközelebb mindenképpen sokkal több figyelmet kell fordítaniuk.

Ezen kívül imádtam minden egyes sorát! Frost még mindig zseniális, Cat és Bones pedig utánozhatatlan! :)

Izgatottan várom a következő részt! :))

Moly-mércével: 5 csillag

Hello Kedves Mindenki, akik néha olvassátok eme aprócska blogot!

2011-07-05T00:21:00.002+02:00

Örömmel tudatom, hogy Ördögi Lélektolvaj című novellám könyv adaptációjának hamarosan végre érkezem, és amint ez megtörténik, fejezeteit lelkesen osztom majd meg Veletek.
Nem sokára egy hosszabb lélegzetű fülszöveggel is készülök majd a témában, csak hogy kellőképpen megteremtsem az alap hangulatot.

Addig is jók legyetek, és olvassatok sokat! ;)

Szellemlátó - 9. fejezet

2011-07-02T14:17:00.001+02:00

Émelyítően erős füstölőszagra ébredtem. Ahogy belélegeztem végig marta a torkomat, hogy köhögnöm kellett tőle. Utálom a füstölőket, mindig is utáltam. Megfájdul tőle a fejem.

Kinyitottam a szemem, de nem tudtam behatárolni, hol lehetek. A gyertyák imbolygó fényével bevilágított aprócska szoba egyáltalán nem tűnt ismerősnek. De ahogy a kicsi lángocskákba bámultam, hirtelen bevillant mi is történt velem nem rég, és ezzel egy időben a testemet tompán lüktető fájdalom járta át, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Ó, a francba. Megdörzsöltem a szemem, és fél könyökre támaszkodtam, hogy eloltsam az ágy mellé állított széken füstölgő vékony kis rudat. Volt egy olyan sanszom, hogy ez a szag felelős a fejfájásomért. De mielőtt elérhettem volna, kinyílt az ajtó, és egy ismerős hang rám szólt:

- Ne mozogj!

Josh lépett a szobába és becsukta az ajtó maga után. Bár nem igazán értettem a dolgot, azért engedelmesen visszafeküdtem a párnára.

- Kivinnéd innen a füstölőt?

- Persze – felelte és levette a székről, a tartókájával együtt. – Mondtam Nathalie-nak, hogy a füstölő nem mindig jó ötlet, de ragaszkodott hozzá – megcsóválta a fejét. – Az istennek se tudtam meggyőzni.

- Hol van most? – kérdeztem, és csak felkönyököltem, de megint rám szólt, hogy feküdjek nyugton a seggemen, úgyhogy kénytelen voltam visszadőlni, és úgy fölbámulni rá. Nem volt valami kényelmes.

- Philip-nél, a mellettünk lévő szobában.

- Jól van?

- Persze, semmi vészes.

Hát ettől még nem kifejezetten nyugodtam meg, de mivel felállni nem engedett, nem mehettem át, hogy a saját szememmel nézzem meg, így kénytelen voltam hinni neki. Időközben eloltotta a füstölőt, és résnyire nyitotta az ablakot, hogy minél hamarabb kiszellőzzön a szoba. Aztán csak állt az ablak és a szék között, mintha nem tudná, mit mondjon. Kínos csend ereszkedett ránk, amit végül én törtem meg.

- Tehát akkor sikerült? Elűztük a démont?

Összerezzent, mintha váratlanul érte volna, hogy én is a szobában vagyok. Nagyon elgondolkozhatott valamin, de inkább nem kérdeztem rá, mi volt az. Semmi közöm hozzá.

- Igen. Kisebb zökkenővel ugyan, de Nathalie is valahogy így tervezte.

A „kisebb zökkenő” zömmel az én hibám volt, tehát el is öntött a bűntudta, mikor belegondoltam, mekkora veszélybe sodortam mindnyájunkat.

- Sajnálom – motyogtam, mint tetten ért kisgyerek az édességboltban, és kerültem a pillantását.

- Nem a te hibád – rázta a fejét Josh – Te mindent megtettél. Rosszabbul is elsülhetett volna.

Ez a furcsán civilizált válasz meglepett, különösen, hogy az ő szájából hallottam. Eddig a legapróbb hibáimat is felnagyította és az orrom alá dörgölte, és most még csak meg sem szól egy ekkora bakit? Nem tehettem róla, összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, mert ha, megölnek sem tudtam volna rájönni, hogy mitől ilyen szokatlanul kultúrált hirtelen. Azt hiszem, az arcom alaposan elárulhatott, mert kesernyésen elmosolyodott.

- Féltékeny voltam rád, amióta csak betetted ide a lábad – mondta, mintegy magyarázatképpen, de ettől sem lettem okosabb, inkább csak még inkább nem tudtam hová tenni a dolgot.

- Mármint rám? – kérdeztem vissza, bevallom nem túl kreatívan.

- Pontosabban a tehetségedre – roppant értetlen képet vághattam, mert elnevette magát, és leült az ágy mellé állított székre, amit eddig a füstölő foglalt el. – Tudom, hogy te nem tartod magad tehetségesnek, de akkor is az vagy. Én évek óta gyakorlok, de te gyakorlás nélkül jobb vagy, mint amilyen jó én valaha is lehetek – nézett le rám, én meg nem akartam hinni a fülemnek. Annyira abszurdnak tűnt, amit mond, hiszen ő erős. Hihetetlenül erős. Hogy a manóba lehetne féltékeny rám? – Még most sem hiszel nekem igaz? – csóválta mosolyogva a fejét.

- Elhiszem, csak nem értem – vontam meg a vállamat, ami így fekve nem is olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.

- Pedig nincs benne semmi bonyolult – lebámult a kezeire és úgy folytatta. – Azt hittem, ha undok vagyok veled, és folyton baszogatlak, akkor talán elmész, és nem akarod majd ezt a munkát. – Keserűen felnevetett. – Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek.

Hát, ezt ilyen formában nehéz lett volna megvétózni, úgyhogy csak hallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Pedig valamit mondanom kéne, mert ez a nagy csend kezdett egyre kínosabbá válni.

- Tényleg nem a levegőbe beszéltél, amikor azt mondta, hogy sajnálod – mondtam végül, mire felnevetett.

- Nem, tényleg nem.

Hallgattunk egy sort, de ez a csönd már kellemesebb volt, barátságosabb. Felültem, és most végre nem szólt rám, hogy feküdjek vissza. A lábaimat a mellemhez húztam, és átkulcsoltam a karommal, államat a térdemre támasztottam, úgy néztem vissza rá.

- Szóval akkor mostantól szent a béke? – kérdeztem vigyorogva – Puszi-pacsi, és felejtsünk el mindent?

Elmosolyodott, de a szemei komolyak maradtak.

- Hát, ha el tudnád felejteni, azt megköszönném.

- Vedd úgy, hogy megtörtént.

A kezemet nyújtottam neki. Elfogadta, kezet ráztunk. A szemébe néztem, és végre nem az ellenséges indulatokat láttam benne. Most már éreztem, hogy komolyan mondta, és tényleg sajnálja, hogy bunkón viselkedett.

Kopogtak, én pedig reflexből kiszóltam:

- Gyere!

Chris felrántotta az ajtót, és nagy léptekkel becsörtetett a szobába. Elborult arccal állt meg az ágyam végében, és hol rám, hol Josh-ra nézett. Látszott rajta, hogy vívódik, közönség előtt üvöltse le a fejemet, vagy inkább négy szem közt olvasson be. Hm, nagy dilemma. Végül úgy döntött, nem óhajt társaságot a beszélgetéshez.

- Bocs, kimennél? – mordult rá Josh-ra, aki erre csak gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Egy gyors oldalpillantással jeleztem neki, hogy jobban jár, ha nem hergeli a bátyámat, neki esetleg hamarabb eljár a keze, mint nekem. Vette a lapot. Vállat vont, kilépett, és becsukta maga után az ajtót. Na Chris-nek se kellett több, már rá is kezdte:

- Mi a frászért nem tudod felvenni a tetves telefonodat? Már vagy 20 perce próbállak elérni! Azt hittem, valami baj van!

- Higgadj le – kértem, kihajtogattam a tagjaimat, lelógattam a lábam az ágyról, és úgy néztem fel rá. – Nem tudtam felvenni, mert csak néhány perce ébredtem fel.

Felmordult, és letelepedett mellém az ágyra. Most, hogy már sikeresen leordította a hajamat, a feszültség lassan kiszállt a tagjaiból. Elszégyelltem magam. Tényleg nagyon aggódhatott. Az ő helyében én háromszor jobban kiakadtam volna. Megszorítottam a kezét, mire halványan rám mosolygott. Chris sosem tudott sokáig haragot tartani, ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amit sosem tudtam megérteni. Ha én haragudtam valakire, azt véresen komolyan gondoltam, és általában baromi sokára békéltem csak meg. De Chris nem volt ilyen. Talán ezért sem vesztünk össze soha komolyabban. Kiskorunkban általában ő volt az, aki végül engedett, ha valamin csúnyán összevitatkoztunk.

- Sajnálom, hogy nem hívtalak, de történt valami… - itt egy kicsit megakadtam, mert bár emlékeztem a történések főbb vonalaira, a részleteket valahogy az istennek se tudtam összerakni. - … csak nem rég tértem magamhoz.

- De jól vagy? – kérdezte azonnal, mire elmosolyodtam, és a vállára hajtottam a fejem. Jó volt, hogy itt van. Jelenleg ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Átkarolta a vállamat, és halkan suttogott a fülembe. – Mi történt veled?

Felsóhajtottam, és elmeséltem neki a rövidített változatott. A részletesebbre amúgy sem emlékeztem kristálytisztán. Talán jobb is, mert mikor egy-egy húzósabb részhez értem, Chris tompán felmordult, és mikor a sztori végére értem, csak a fejét csóválta.

- Remélem ezek után nem akarsz még náluk is dolgozni – szegezte nekem, én meg csak lapítottam, mint kis nyuszi a fűben, és a világ minden kincséért se néztem volna rá. Merthogy épeszű ember ezek után messziről elkerülné, még a környékét is ennek a háznak… de én mégis azt fontolgattam, hogy belevágok. A gondolat már ott motoszkált a fejemben, mióta felébredtem, és egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy talán Philip még sem mondott hülyeséget, mikor először találkoztunk. Ennél testre szabottabb munkát csak nagyon nehezen találnék, már ha találnék egyáltalán.

- Faithie, ugye még csak meg sem fordult a fejedben, hogy…

Ekkor nyílt az ajtó, és én hálásan pattantam fel bátyám mellől. A probléma elodázása ugyan nem megoldás, de ezt a beszélgetést még szívesen jegeltem volna egy darabig. Csak amíg ki nem találom, hogyan is magyarázhatnám meg neki a döntésemet.

- Collins nyomozó van itt – hajolt be az ajtón Josh, és láttam, hogy elhúzza a száját. Nekem is azonnal lehervadt a megkönnyebbült vigyor a képemről, és valami fintorféleség vette át a helyét. Hogy ez az ürge mindenhol megtalál...

- Mi frász ette ide? – morogtam rosszkedvűen, és hallottam, hogy Chris is feláll az ágyról. A vállamra tette a kezét, és felsóhajtott. Tehát egy időre ő is hajlandó átlépni a pályaválasztási defektusaim felett. Pazar.

- Azt nem fejtette ki – vonta meg a vállát a kérdezett. – De valami bejelentetlen paranomális képességekről beszélt. - Összevont szemöldökkel vizsgálgatta az arcomat – Azt ne mond nekem, hogy még nem vagy bejelentve.

- Akkor nem mondom – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy jobban kellett volna vigyáznom tegnap, annyira tudtam! De persze utólag már könnyű okosnak lenni. – De ha nem mondom ki, attól még igaz lesz.

- A francba – szisszent fel.

Elléptem mellette, és megveregettem a vállát.

- Nyugi, megoldom.

Amint kiléptem a folyosóra, már tudtam, hol vagyok. Nem rég jártam már ezen az emeleten, így viszonylag hamar megtaláltam a lépcsőt. A korlátba kapaszkodva botorkáltam lefelé. Annyira azért nem voltam ám fitti, mint, ahogy a külvilágnak mutattam. Minden izmom sajgott, és bár a fejfájásom enyhült, olyan ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, hogy a szemeim is égni kezdtek. Ha egyszer haza keveredek, aludni fogok. Ezt már most eltökéltem. De előbb még várt rám egy hosszadalmas, és teljességgel értelmetlen vita Collinssal. Hát nem fantasztikus?

Már a lépcső tetejéről észrevettem az aulában fel-lecirkáló nyomozót. Mint egy cápa, úgy keringett egyik faltól a másikig.

- Mi az nyomozó? – üdvözöltem kedélyesen, mire felnézett és a tekintete sötétbe borult, mint mikor viharfelhők úsznak az égre – Már élni sem tud nélkülem?

Nem igazán értékelte az elmés kis beszólásomat, de még visszafogta magát.

- Ms. Donovan, elhiheti, hogy nem jókedvemből vagyok kénytelen folyton szemmel tartani.

- Pedig kezdett az az érzésem támadni, hogy egy napot sem bír ki nélkülem. – Direkt piszkáltam, pedig ez nem volt okos húzás. Ha tényleg azért jött, hogy a bejelentés felől érdeklődjön, jobban járok, ha kicsit takarékra teszem magam.

Szokatlan módon elengedte a megjegyzést a füle mellett, de a tekintete zárkózott és haragos maradt. Azt hiszem, a puszta jelenlétemmel sikerült kivívnom magamnak ezt a cseppet sem a kedves pillantást. Bár az antipátia kölcsönös volt, nekem sem volt épp a kedvencem a pasas.

- Beszélnem kell magával – jelentette ki, nekem meg a magasba szaladt a szemöldököm. Akkor mégsem a regisztrációs hiányosságaim miatt jött volna? Bevallom, elfogott a kíváncsiság.

- Akkor rajta – tártam szét a kezem, miközben leléptem az utolsó lépcsőfokon.

- Négyszemközt – pillantott a hátam mögött ácsorgó Chris-re és Josh-ra.

Karba fontam a kezem.

- Előttük is nyugodtan beszélhet.

Megrázta a fejét, és most először tűnt fusztráltnak. Vajon mi történhetett, ami miatt hajlandó önként a közelembe jönni?

- Na jó – sóhajtottam – jöjjön.

Megfordultam, és elindultam visszafelé a lépcsőn. Chris nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de megráztam a fejem, és halványan rámosolyogtam. Kedves, hogy aggódik, na de azért nem kell túlzásba vinnie az atyáskodást. Josh egyszerűen csak félre állt az utamból. Nem akadékoskodott, nem kérdezősködött. Üdítő változatosságot jelentett, hogy végre nem kérdőjelezi meg minden tettemet, és nem kötözködik folyamatosan.

Nem fordultam meg, hogy lássam, Collins utánam jön-e. Ő akar velem beszélni, szóval nem ő tesz nekem szívességet. Néhány másodperc múlva meg is hallottam a lépteit a hátam mögött. Végig mentem a folyosón, és beléptem abba, a szobába, amelyikben jó negyed órája magamhoz tértem. Valaki eloltotta a gyertyákat, és felkapcsolta a villanyt, mióta kimentem. Be kell ismernem, hogy azért így jobban éreztem magam. Az ablakhoz sétáltam, és megfordultam. Neki támaszkodtam a párkánynak, és megvártam, amíg ő is bejön és becsukja maga után az ajtót. Körülnézett. Tekintete körbejárta a szobát, és mindent megjegyzett a legutolsó részletig, végül rajtam állapodott meg a pillantása. Visszanéztem rá, de ő kapta el hamarabb a tekintetét. Most már egészen biztos voltam benne, hogy nem a bejelentés miatt jött. Akkor már rég a torkomnak ugrott volna, és nem lett volna ilyen zavarban. Mert bizony zavarban volt, látszott minden mozdulatán.

- Nos, miről akart beszélni? – kérdeztem hűvösen, mire nagy levegőt vett és kibökte.

- A segítsége kell.

Hihetetlenkedve meredtem rá, és le se tagadhattam volna, mennyire megdöbbentem. Mindenre számítottam a letartóztatási parancstól kezdve az ujjlenyomat vételig, de erre… Mit ne mondjak, sikerült alaposan meglepnie.

- Mármint az én segítségem? – kérdeztem, és valahogy cinikusan csengett a hangom. Hiába, még mindig ott tartottam, hogy biztosan csak viccel.

- Igen, a magáé – kezdett idegesen fel-le járkálni az aprócska a szobában. Három lépéssel elért egyik faltól a másikig. Csak néhány másodpercig néztem, de már én is beleszédültem.

- Álljon már le egy kicsit – szóltam rá, mire megtorpant, és dühösen rám pillantott. Biztosan azt hitte, megint baszogatom, pedig most tényleg nem akartam piszkálódni. Na mindegy. Ha ő undokoskodni akar, kedves egészségére, de én már fáradt voltam ehhez. – Elmondaná esetleg, hogy miről is van szó?

Megcsóválta a fejét. Nem tagadólag, csak valószínűleg neki is elege volt már a mai napból.

- Tudjuk, hogy nem a bátyja ölte meg Shamanta Wernert.

- Ezt igazán örömmel hallom – ráncoltam össze a homlokom. – És miből vonták le ezt a briliáns következtetést?

- Egy fiatal srác jött be az őrsre ma reggel, hogy bejelentést tegyen.

Ennyi. Nem mondta tovább, nekem már majd’ kifúrta az oldalamat a kíváncsiság. Egy percnél eluntam a várakozást. Nem érek én arra rá egész nap, hogy harapófogóval operáljam ki belőle a válaszokat.

- Értékelném, ha egész mondatokban beszélne.

Rám villant a szeme és most nem kapta el a tekintetét. Fürkésző pillantással leste minden mozdulatomat, mintha azt próbálná kiszűrni, hazudok-e és ha igen, milyen nagyot.

- A fiút Jay Lyons-nak hívják, talán ismeri – mondta végül, még mindig az arcomat tanulmányozva.

Megráztam a fejem.

- Még csak nem is rémlik. – És az igazat mondtam. Életemben nem hallottam még ezt a nevet, de már nagyon érdekelt, hová is akar ezzel az egésszel kilyukadni.

- Pedig ő ismeri magát – fúrta tekintetét az enyémbe – Állítólag tegnap este találkoztak.

A tegnap említésére hirtelen tényleg beugrott valami. A fiatal vérfarkas, aki a segítségemet kérte Victor ellen. De miért menne el a rendőrségre? Ha ezt a falkavezére megtudja, apró cafatokra fogja szaggatni. Nem ismertem Victort, de már engem is megpróbált néhányszor megöletni, és csak a szerencsén múlott, hogy nem sikerült neki. Pedig én nem is álltam közvetlenül az útjában. Nem is akartam belegondolni, mire számíthat az a szerencsétlen srác, ha a fickó fülébe jut, hogy köpött a zsaruknak.

Hosszú hallgatásom persze nem kerülte el Collins figyelmét.

- Mi jutott eszébe?

- Talán tényleg találkoztam a fiúval – feleltem, még mindig elmerengve – de a nevét nem tudtam. Nem mondta meg.

- És milyen ügyben találkoztak? – kérdezte, én meg, mintha egy betonfalba ütköztem volna. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valószínűleg Jay – már ha tényleg ő az a vérfarkas – is elsüthetett valamit erre a kérdésre, de biztosan nem az igazat mondta. Normális ember nem dicsekszik azzal, hogy megtámadott valakit az utcán. Én legalábbis mélyen hallgatnék róla a helyében. De egyáltalán miért említette meg a nevemet? Chris-ről nem szólt, ez világos, hiszen akkor nyílván őt is kikérdezné valaki. Mi a fenét mondhatott rólam?

- Ms. Donovan – rántott vissza a férfi hangja, mire összerezzentem. – Milyen ügyben találkozott tegnap este Jay Lyonssal?

- Megkért, hogy segítsek neki valamiben – döntöttem végül az igazsághoz legközelebb eső variáció mellett. Ha nem muszáj, nem hazudok a rendőrségnek, mert előbb-utóbb visszaüthet.

Felvonta a szemöldökét.

- Megkérdezhetném, mégis miben?

Megráztam a fejem.

- Sajnálom, de ez bizalmas. Ha ő nem mondta el, én sem fogom.

Már pedig a srác nem mondta el, különben nem kérdezősködne ennyire. Vagy csak nagyon jól tud úgy csinálni, mint aki semmit sem tud. Végül is mindegy. Azzal csak nem keverem bajba – sem Jay-t, sem magamat – ha hallgatok. Legalábbis bíztam benne.

Persze Collinsnak a legkevésbé sem tetszett a válaszom. Összeszűkült szemekkel meredt rám, mint aki gyanakszik.

- Ms. Donovan, elhallgat valamit?

Vállvonással kombinált fejrázás – hámozzon ki belőle, amit akar.

- Már miért tenném? – kérdeztem vissza, ami viszont tökéletesen bizonyította, hogy elhallgatok valamit. De belőlem nem fogja kihúzni, de nem ám. Farkasszemet néztünk, a pillantása nem eresztette az enyémet, de közönyös kifejezést erőltettem magamra, és úgy bámultam vissza rá. – Szóval mit is akar tőlem, nyomozó? – kérdeztem rá, ő pedig elpislogta magát.

- Telefonon nem tudtam elérni, ezért voltam kénytelen személyesen idejönni – mondta, de még mindig azzal a vesébe látó pillantással méregetett. – A fiú csak önnel hajlandó beszélni, azt mondja, addig nem mond többet, amíg oda nem hívjuk magát.

Karba fontam a kezem a hasamon.

- És mégis mit mondott eddig egészen pontosan? – érdeklődtem, de csak megrázta a fejét.

- Azt nem mondhatom meg.

Nem is tudom mire számítottam. Ha én nem mondom meg neki a frankót, ő sem fog beavatni. De azért egy próbát megért.

- És miféle segítség kéne tőlem? – nagyon szerettem volna, ha kilyukadunk végre valahová. Kezdtem unni a felesleges szájtépést.

- Arra kérem, jöjjön be, és beszéljen vele – mondta, és a tekintete baromi őszintébe ment át. Végre összeállt a kép.

- Aha, és utána meséljem, mit mondott, igaz? – reméltem a hangomból kellőképpen átérződik a rosszallás. Mégis minek néz ez engem? Már válaszra nyitotta a száját, de a szavába vágtam – Mert akkor alaposan mellényúlt. Tudja mi fán terem egyáltalán az ügyvédi titoktartás?

- Csakhogy maga már nem ügyvéd – csapott le ingerülten. – Maga csak egy civil, és mint ilyen kötelessége segíteni a rendőrség munkáját.

Ellöktem magam az ablaktól, és közelebb léptem hozzá. Már én is felemeltem a hangom, alaposan kihozott a sodromból.

- Segítem is! De nem vagyok hajlandó elmondani olyasmit, amit valaki bizalmasan oszt meg velem, hacsak az illető fel nem hatalmaz arra, hogy megtehetem!

- Nocsak, milyen önérzetesek lettünk hirtelen – emelkedett fel az ágy széléről. Már majdnem szemtől szemben álltunk. – Ne higgye, hogy nem csukatom le szívfájdalom nélkül, ha rászolgál.

- Csakhogy nem szolgáltam rá nyomozó! Tehát felesleges fenyegetnie!

Kész, elszakadt a cérna. Én próbáltam visszafogni magam, és emberi hangon beszélni vele, de neki nem ez kellett, hát vessen magára.

- Nem fenyegetem, csak a tényeket közöltem – felelte kimérten, és igyekezett megfékezni az indulatait.

- Bemegyek és beszélek a fiúval – mondtam én is hűvösen, és keményen a szemébe néztem – De egy büdös szót sem mondok magának, csak ha Jay azt nem mondja, hogy megtehetem. Remélem világosan beszéltem.

Nyelt egyet, az arca grimaszba rándult, mintha valami nem éppen kedveset akart volna mondani, amit sikerült még időben visszanyelnie.

- Tökéletesen Ms. Donovan – préselte ki a fogai között. – Ha itt végzett, jöjjön be a kapitányságra.

Ezzel sarkon fordult, felrántotta az ajtót, és nagy léptekkel kicsörtetett a szobából.